Istenhez hanyatló árnyék

Emlékszem, mennyire megdöbbentem harmadikos-negyedikes gimnazista koromban, midőn a lelkesen falt Déry Tibor-könyvben, az Ítélet nincsben arról olvastam, hogy bizony egyáltalán nem szükségszerű, hogy a nagy író egyben nagy jellem is legyen, sőt. Az illusztratív példákkal, a tétel igaz­ságával történt jelentékeny számú későbbi találkozás aztán a mind rea­lisztikusabb felismerések szembesüléseit jelentette, mindez pedig idővel megtanított arra, hogy a mítoszokat mindig csak a művekben, és sohasem a műveket elkövető alkotók életében kell keresni.

Hogy Balassi Bálint európai mércével mérve is kora legragyogóbb verseit írta meg, cseppet sem változtat a tényen, hogy a derék poétát jóformán minden végvárból „kirúgták”, mert elképesztő gátlástalansággal és találékonysággal sorra-rendre tette magáévá a kapitányok és egyéb hatalmasságok felesé­geit, emellett ivott, kártyázott, szóval ott és úgy helytelenkedett, ahol és ahogyan csak lehetett, ráadásul szavahihetőségéhez és megbízhatóságához is enyhén szólva kétség férhetett.

Az angyali szelídségű, a Hajnali sugárkoszorút és az Aquincumi korcsmábant író Tóth Árpád szinte már abszurd módon féltékeny volt, és hátuk mögött teli szájjal egyfolytában szidta-átkozta, „cikizte” önzetlen segítőit, mecénásait – és a sort még hosszasan lehetne folytatni. És máris elérkezünk a köl­tőig, aki száz év alatt éppen az utóbbi időkben vált – nem először és nem is utoljára – ádáz mítoszromboló viták célpontjává.
Szerb Antal a következőket írta róla a máig legjobb magyar irodalomtörténetben: „Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. (…) Adyban volt valami prófétikus, volt benne valami a »jelből, amelynek ellenmondatik«. (…) Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak ég felé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pró vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki.” És váltja ki ma is, tegyük hozzá rögtön.
Ne mélyedjünk most el nem éppen római jellemszilárdságának többszörösen bizonyított tényeiben vagy annak nem mindennapi vissz­hangjában, hogy Raffay Ernő fontos és alapos kutatások eredményeként több kötetben a nyilvánosság elé tárta Ady Endre és a magyarországi szabadkőművesség kapcsolatait. Még az Ady-versek tekintélyes részében tapasztalható, nyilvánvaló modorosságokat is hagyjuk. Tegyük félre Szerb Antal éles elméjű megjegyzését is: „olyan polémikus természetű volt, mint előtte senki irodalmunkban.
Költeményei­nek egy jelentékeny részén át ellenfeleinek bizonygatja, hogy igenis nagy költő. Ez a témakör úgyszólván Ady specialitása, de nem a legrokonszenvesebb oldala. (…) Nem volt kritikája önmagával szemben, azért van a köteteiben az igazán nagyok mellett annyi Ady-vers, amely olyan, mintha egy utánzója írta volna.”

Maradjunk meg inkább a nagy, mitikus erejű és hatású alkotásoknál. Az olyan „személyiségverseknél”, mint a Száz hűségű hűség. Az olyan istenes verseknél, mint Az Isten balján, A Sion-hegy alatt vagy az Istenhez hanyatló árnyék. Vagy a magyar kollektív tudatalattit elképesztő beleérzéssel megszólaltató Az eltévedt lovasnál – és a csúcson: Az ős Kajánnál.

Azon az 1919-es január végen az ország kétharmada már megszállva, a felfordulás teljes és egyre nagyobb. Igaz, Csucsa, Bertuka és Bandi Csucsája még a miénk. A Székely Hadosztály frontvonala alig pár kilométerre a hegyoldali kastélykerttől, ahol bokrok közé rejtett borosüvegek és közép-európai univerzumok találhatók. Budapesten, a Veres Pálné utcában egy 42 éves férfi már elrebegte a korszakos mondatot: „Ez nem az én forradalmam.” Azután „Ki látott engem?” Nincsenek véletlenek, neki különösen nincsenek. Petőfi nem érte meg Világost és Aradot, ő nem érte meg Trianont. Mégiscsak van, amit a fennvaló nem enged meg. Hagyjuk hát most a polémiákat. Évszázada történt vele, ami történt. Így marad meg annak, ami. Istenhez hanyatló árnyék.