Vélemény és vita
Irodacellák szorgos népe
A vágyott gyermek megszületéséről nem beszélhetik le a családokat. A többgyermekes szülő sohasem érzi, hogy elmúlóban van…
Érdekes küzdelemnek lehetünk szemtanúi Európa szerencsés múltú, gazdagságban tobzódó városaiban. Kettős ölelésben vergődnek: jönnek az új honfoglalók Afrikából, az arab világból, a Távol–Keletről, Dél-Amerikából. Már nem kopognak: betörnék az ajtót, és belül is vannak. Jogaikat hangoztatják, és kérik részüket a gyarmatosításra, kereskedelemre és rablásra felépített pazarló jólétből. Érthető. Jönnek velük olyanok is, akik nem csak jussot, de hódítást remélnek. Ők robbantanak, gyújtogatnak, gázolnak, késelnek. Mégis ők a kisebbik veszély. Velük el fogunk bánni, de a békés és ettől paradox módon veszélyesebb hódítással szemben nincs fegyverünk. Persze mindez csak akkor fontos, ha egy magyarnak Budapest, csehnek Prága, lengyelnek Krakkó, franciának Párizs, osztráknak Bécs nem csak egy vasúti pályaudvar vagy légikikötő.
Európa öregszik, sőt elmúlóban van, ezt érzik, hirdetik és erőszakolják ránk a gondolatot azok, akik európaiak nem voltak sohasem, legfeljebb „europérek”. Valahol egy irodacellában ülnek, tanácskoznak, aktákkal szeretkeznek. A számok tényleg kiabálnak, de mégsem haldoklunk! A vágyott gyermek megszületéséről senki nem beszélheti le a családokat. Egy többgyermekes szülő sohasem érzi, hogy elmúlóban van. Ezért a támadás a család, a férfiasság és nőiesség, a nemek harmóniája ellen. Ez vezet a Nyugat önmagába vetett hitének elvesztéséhez, a degenerációhoz, politikai-kulturális és biológiai értelemben is. A gyáva meghunyászkodás szomorú talán, de szép semmiképpen. Úgy tűnhet, az anyagi javakkal agyontáplált civilizációból kiveszett, ami éltetheti az embert: a meggyőződés az idő szabadon szárnyaló harmóniájában. A tudásban, jövőben, munkában. A gyermekben. A gyermek fogan, születik, felnő és él. Nem egy termék. Még ha ezt is képzelik pénzes spekulánsok és hiú, Istennel versengő tudósok. De nem is lehet fegyver!
A világ nem srófos agyú időtolvajok, az anyaméhet fegyvergyárnak tekintő fanatikusok és bürokraták vadászterülete! Csak ha engedjük. Mert a leghátul mozgó ügyeskedő spekulánsok és a legelöl bábuként egyszerre rángatott tömegek között van még egy értékhordozó réteg. Amelynek ereje és lobogása az ösztön. Az életösztön, a szerelem és szeretetösztön, a munkaösztön. Ez a réteg tartja még a briteket, gallokat, germánokat, olaszokat, szlávokat, és ez kell, hogy tartsa a magyarokat is. Székelyeket, katalánokat. Óriási erőket mozgósítanak az ostoba, maguknak is ártó, megfoghatatlan és megváltozhatatlan árnyak, hogy legyőzzék az életösztönt – most éppen a fegyverrel kényszerített migráns népvándorlás révén -, és nagyon ostobák vagyunk, ha hagyjuk. A 20. században a legveszélyesebb ötletük itt, Európában a nemzetek egymással szembeni kijátszása volt. Egymásnak ugrasztása. Túl jól sikerült, de még élünk. Tudatosan vagy öntudatlanul ezt szolgálta minden „nagy politikus”. Masaryktól Sztálinig, Churchilltől Hitlerig. És ezt szolgálja ma Obama és Putyin is. Két világháború és a mai szörnyűségek száradnak a lelkükön. Mennyi tragédia!
Ám a háború, a terror az életnek csak az egyik, gonosz oldala. Hinni szeretnénk, hogy csak félpercnyi téboly a mérhetetlen időben. Az igazi hanyatlást, a végzetes bukást, a kultúra megsemmisítését csak a múlt és a jövő egyidejű elhagyása tudja elérni. Élj a mának! Valójában: üss pecsétet saját jelentéktelenségedre. Egy porig bombázott városban, országban is újra megjelenik az élet, ha megmaradt a kultúra, az életösztön és a tudás. Ezt mi jól tudjuk – de már túl sokszor volt erőnk újrakezdeni -, a lengyelek is tudják, a japánok, az oroszok, de még a vietnamiak is. És tudják a németek, csehek is. Nem a politikusok, nem a Merkel-féle dróton rángatott bábuk, akikről még azt is hihetnénk, hogy maguk is nagy bábjátékosok. De az életösztönt – múltat és jövőt - megőrzők.
A sokszínű Európa nem valami ünnepélyes, dölyfös akarat, korlátoltság. Elavult himnuszok szimbóluma. Múlt, fátyolos köd, a másik lenézése, megvetése. A nemzet egy bensőséges közösség. Sejtésen, ihleten alapuló visszhang. A tudomány, a művészet, a szokás, a gyermeksírás tartja a víz színén. Mert az ember felfoghatatlan teremtmény: vágyik a mindenségre, át tudja érezni az emberiség egészének titkait, de élni szeretetben, családban, városban, nemzetben tud boldogan. Emberiséget, közösséget, nemzetet egyetlen simogatás mögé is érezhetünk. Az élet: szerelem, szeretet, harmónia. Egyedül sohasem lehetünk. Segít a képzelet, van feloldozás a magány vétke alól is. S mégis: látjuk a feketéllő gyűlölet-magány jeleit mindenütt. Felvillan vajon végre, ha csak egy mécsláng is, a remény, vagy megszokott jelenséggé válik a hanyatlás?
A nemzeteket harmóniába egyesíteni: ez az Európai Unió küldetése. Megakadályozni, hogy egymás ellen kijátszhatók legyenek. Ez az idő öröme, a sok-sok irodacella feladata. Az erőket összefogni, nem szétforgácsolni. Organizálni. Ma az Európai Unió vezetése nem ezt teszi. A pozíciókat a háttérből mozgatott gyökértelen felugrók foglalták el, prototípusuk Juncker, Schulz, Reding meg a többiek. Szánalmas figurák, mondhatnánk, de vigyázzunk: sok ilyen alakot láttunk már a politikát felhasználni kultúrarombolására. Ma az egész gépezet ennek a gyökértelenségnek, elrugaszkodottságnak a tükörképe. Egyetlen összetartó ereje: egymás anyagi javakkal történő agyontáplálása. Így választanak, így osztják a pozíciókat, így hozzák a döntéseket, és ami végzetes, így is gondolkodnak. Minden rendszer, szervezet olyan, ahogyan működtetik. De van, amikor egy szervezet már a jó szándékot is ellehetetleníti.
Biztos, hogy Brüsszelben vannak használni, szolgálni akaró politikusok, hivatalnokok is. De a rendszer, amit föléjük építettek, megfojtja őket. Az irodacellákban az ebédidő mellett a pénzosztás a legszebb pillanat. Az Európai Unióra nagy szükség van, de nem jelenlegi szerkezetében, és főleg nem jelenlegi szellemében. A pártalapon működő – a tagállamok parlamentjeit, kormányait, bíróságait felülbíráló – intézményei nevetségesek és egyben rémisztőek. Működésük a nemzetek és Európa legfőbb értékeit likvidálni kívánó politikai provokáció. A nemzeti identitás nélküli Európai Egyesült Államok fikció, mint a luxemburgi nemzet vagy a szocialista demokrácia. Meg kell érezni végre Európa hídjainak és szerelmünk testének szép ívében a jövendőnket. Ilyen íve van az Angyalok hídjának Rómában, a Károly hídnak Prágában, sőt a Megyeri hídnak is Budapest határában. Ebből születik újjá mindig Európa: szerelemből és kultúrából. Már megtanultunk nemzetekként együtt élni, de sok még a gond. Bőven lenne dolga az Európai Uniónak a gazdasági kiegyenlítődés és a tolerancia, a harmonikus együttélés fejlesztésében. A magunk esélyegyenlőségének megteremtésében. Erdélyben, Székelyföldön, Loch-Ness vidékén és Katalóniában is.
De biztosan nem az a feladata, hogy kiüsse házaink, templomaink, hídjaink alól a cölöpöket. Tanú rá minden folyónk és tengerünk. Még Bohémia és Pannónia tengere is.
Európa öregszik, sőt elmúlóban van, ezt érzik, hirdetik és erőszakolják ránk a gondolatot azok, akik európaiak nem voltak sohasem, legfeljebb „europérek”. Valahol egy irodacellában ülnek, tanácskoznak, aktákkal szeretkeznek. A számok tényleg kiabálnak, de mégsem haldoklunk! A vágyott gyermek megszületéséről senki nem beszélheti le a családokat. Egy többgyermekes szülő sohasem érzi, hogy elmúlóban van. Ezért a támadás a család, a férfiasság és nőiesség, a nemek harmóniája ellen. Ez vezet a Nyugat önmagába vetett hitének elvesztéséhez, a degenerációhoz, politikai-kulturális és biológiai értelemben is. A gyáva meghunyászkodás szomorú talán, de szép semmiképpen. Úgy tűnhet, az anyagi javakkal agyontáplált civilizációból kiveszett, ami éltetheti az embert: a meggyőződés az idő szabadon szárnyaló harmóniájában. A tudásban, jövőben, munkában. A gyermekben. A gyermek fogan, születik, felnő és él. Nem egy termék. Még ha ezt is képzelik pénzes spekulánsok és hiú, Istennel versengő tudósok. De nem is lehet fegyver!
A világ nem srófos agyú időtolvajok, az anyaméhet fegyvergyárnak tekintő fanatikusok és bürokraták vadászterülete! Csak ha engedjük. Mert a leghátul mozgó ügyeskedő spekulánsok és a legelöl bábuként egyszerre rángatott tömegek között van még egy értékhordozó réteg. Amelynek ereje és lobogása az ösztön. Az életösztön, a szerelem és szeretetösztön, a munkaösztön. Ez a réteg tartja még a briteket, gallokat, germánokat, olaszokat, szlávokat, és ez kell, hogy tartsa a magyarokat is. Székelyeket, katalánokat. Óriási erőket mozgósítanak az ostoba, maguknak is ártó, megfoghatatlan és megváltozhatatlan árnyak, hogy legyőzzék az életösztönt – most éppen a fegyverrel kényszerített migráns népvándorlás révén -, és nagyon ostobák vagyunk, ha hagyjuk. A 20. században a legveszélyesebb ötletük itt, Európában a nemzetek egymással szembeni kijátszása volt. Egymásnak ugrasztása. Túl jól sikerült, de még élünk. Tudatosan vagy öntudatlanul ezt szolgálta minden „nagy politikus”. Masaryktól Sztálinig, Churchilltől Hitlerig. És ezt szolgálja ma Obama és Putyin is. Két világháború és a mai szörnyűségek száradnak a lelkükön. Mennyi tragédia!
Ám a háború, a terror az életnek csak az egyik, gonosz oldala. Hinni szeretnénk, hogy csak félpercnyi téboly a mérhetetlen időben. Az igazi hanyatlást, a végzetes bukást, a kultúra megsemmisítését csak a múlt és a jövő egyidejű elhagyása tudja elérni. Élj a mának! Valójában: üss pecsétet saját jelentéktelenségedre. Egy porig bombázott városban, országban is újra megjelenik az élet, ha megmaradt a kultúra, az életösztön és a tudás. Ezt mi jól tudjuk – de már túl sokszor volt erőnk újrakezdeni -, a lengyelek is tudják, a japánok, az oroszok, de még a vietnamiak is. És tudják a németek, csehek is. Nem a politikusok, nem a Merkel-féle dróton rángatott bábuk, akikről még azt is hihetnénk, hogy maguk is nagy bábjátékosok. De az életösztönt – múltat és jövőt - megőrzők.
A sokszínű Európa nem valami ünnepélyes, dölyfös akarat, korlátoltság. Elavult himnuszok szimbóluma. Múlt, fátyolos köd, a másik lenézése, megvetése. A nemzet egy bensőséges közösség. Sejtésen, ihleten alapuló visszhang. A tudomány, a művészet, a szokás, a gyermeksírás tartja a víz színén. Mert az ember felfoghatatlan teremtmény: vágyik a mindenségre, át tudja érezni az emberiség egészének titkait, de élni szeretetben, családban, városban, nemzetben tud boldogan. Emberiséget, közösséget, nemzetet egyetlen simogatás mögé is érezhetünk. Az élet: szerelem, szeretet, harmónia. Egyedül sohasem lehetünk. Segít a képzelet, van feloldozás a magány vétke alól is. S mégis: látjuk a feketéllő gyűlölet-magány jeleit mindenütt. Felvillan vajon végre, ha csak egy mécsláng is, a remény, vagy megszokott jelenséggé válik a hanyatlás?
A nemzeteket harmóniába egyesíteni: ez az Európai Unió küldetése. Megakadályozni, hogy egymás ellen kijátszhatók legyenek. Ez az idő öröme, a sok-sok irodacella feladata. Az erőket összefogni, nem szétforgácsolni. Organizálni. Ma az Európai Unió vezetése nem ezt teszi. A pozíciókat a háttérből mozgatott gyökértelen felugrók foglalták el, prototípusuk Juncker, Schulz, Reding meg a többiek. Szánalmas figurák, mondhatnánk, de vigyázzunk: sok ilyen alakot láttunk már a politikát felhasználni kultúrarombolására. Ma az egész gépezet ennek a gyökértelenségnek, elrugaszkodottságnak a tükörképe. Egyetlen összetartó ereje: egymás anyagi javakkal történő agyontáplálása. Így választanak, így osztják a pozíciókat, így hozzák a döntéseket, és ami végzetes, így is gondolkodnak. Minden rendszer, szervezet olyan, ahogyan működtetik. De van, amikor egy szervezet már a jó szándékot is ellehetetleníti.
Biztos, hogy Brüsszelben vannak használni, szolgálni akaró politikusok, hivatalnokok is. De a rendszer, amit föléjük építettek, megfojtja őket. Az irodacellákban az ebédidő mellett a pénzosztás a legszebb pillanat. Az Európai Unióra nagy szükség van, de nem jelenlegi szerkezetében, és főleg nem jelenlegi szellemében. A pártalapon működő – a tagállamok parlamentjeit, kormányait, bíróságait felülbíráló – intézményei nevetségesek és egyben rémisztőek. Működésük a nemzetek és Európa legfőbb értékeit likvidálni kívánó politikai provokáció. A nemzeti identitás nélküli Európai Egyesült Államok fikció, mint a luxemburgi nemzet vagy a szocialista demokrácia. Meg kell érezni végre Európa hídjainak és szerelmünk testének szép ívében a jövendőnket. Ilyen íve van az Angyalok hídjának Rómában, a Károly hídnak Prágában, sőt a Megyeri hídnak is Budapest határában. Ebből születik újjá mindig Európa: szerelemből és kultúrából. Már megtanultunk nemzetekként együtt élni, de sok még a gond. Bőven lenne dolga az Európai Uniónak a gazdasági kiegyenlítődés és a tolerancia, a harmonikus együttélés fejlesztésében. A magunk esélyegyenlőségének megteremtésében. Erdélyben, Székelyföldön, Loch-Ness vidékén és Katalóniában is.
De biztosan nem az a feladata, hogy kiüsse házaink, templomaink, hídjaink alól a cölöpöket. Tanú rá minden folyónk és tengerünk. Még Bohémia és Pannónia tengere is.