Irgalmas harangszó

Ilyen élményben volt részem a minap a csillaghegyi Szent Szűz-templomban, amelynek kilencvenéves jubileumát ünnepeltük. Sejtettem én, hogy a templomban csak annak erős tudatában lehet megszólalni, hogy hallgatja az embert az Isten, és ez elfogódottá tett. Elakadtak a szavaim, bizonytalanná váltam, éreztem minden szó súlyát, kételyeim merültek fel a kimondott szó után, s kerestem, kerestem az igazat mindjárt ott rögtön. A hely fenséges szelleme ránehezedett a szememre, s ami természetes és magától értetődő a padsorokból hallgatva, itt fent ülve az oltár mellett ezer szikrára esett szét a lelkemben.

Kicsit tényleg olyan ez, mintha az ember verőfényes nyári napon, olajfaligetek között baktatna a homokos úton, lába bokáig süllyedne a felül forró, mélyebben kellemesen hűvös homokban, s egyszercsak felpillantva ott teremne előtte Jézus. Vagyis egy életerős fiatalember, aki maga is mezítláb áll a homokban, sarui a kezében, köpenyét épp csak meglengeti az enyhe szellő. Arcán mosoly, tekintete biztató, de nem szól semmit. Várja, hogy én szóljak, én köszöntsem. Tudom, ki ő, legalábbis érzem. De szólni hozzá mégse merek, izgalommal megdermedek, szótlanul állunk. Mosolyog ő is és én is, de közben érzem, hogy a szememből kicsordul egy könnycsepp. Már elhangzott a kérdés kétezer évvel ezelőtt, s ahhoz képest mit is kérdezhetnék én? Ő megértően hátrasimítja hajam, s szó nélkül megy tovább. Elindulok, és nem nézek vissza. Majd a dombon túl, mint esendő ember, azon tépelődöm, vajon a hitem ereje vagy gyengesége volt-e némaságom oka.

Hiszen azt már régóta tudom, hogy Ő nem szavakkal szól. Hiába is várok ilyen segítséget. Itt ül mellettem kedves-okos író barátnőm, valahol a sorokban Anna lányom, a templom megtelt, még állnak is. A sokaság tekintetét keresem, néhány biztató mosolyért hálás vagyok, de nagyon magányos is. Ötödik hete betegeskedek, amolyan „lappangó tüdőgyulladás” gyötör.Az orgona sípjait figyelem. „Mit is szerettem volna elmondani?” Hogy vágytam volna templomot építeni? Nem képletesen, hanem a két kezemmel! S közben a könyveimről fecsegtem, mint az „építőelemekről”. Hogy nem szabad jeleket várni, s közben arról dadogtam, hogy jelet kaptam? Hogy bizony félek a büntetéstől, s közben fennhéjázón arról szóltam, hogy nem félek a haláltól? A haláltól, amelyről emberi ésszel semmit fel nem foghatok. Legalább azt elmondtam, hogy a meghalástól viszont nagyon is félek. Szerettem volna elmondani, hogy nem tudom, „kibe olvadok elmúlóban”, s közben arról szónokoltam, hogy ezt nem is lehet tudni, s tudni sem kell, mert az egy másik „dimenzió”. Kongott e szó. Kihullott az agyamból minden, ami örök, de lelkemben azért ott lapult, ezt éreznie kellett, s remélem, érezte is, aki szeret.

A templom kilencven éve épült fel. Az új hercegprímás, Serédi Jusztinián szentelte fel, akinek püspökké szentelésére száztagú küldöttség utazott Rómába az év elején. Abban az évben indított nemzetközi akciót Lord Rothermere a trianoni békeszerződés revíziója érdekében. Horthy Miklós kormányzóvá választásának nyolcadik évfordulóján amnesztiát hirdetett, de nem mindenkinek. Ebben az évben leplezték le New Yorkban Kossuth Lajos szobrát százezer ünneplő jelenlétében. Bécsben letartóztatták Kun Bélát, de nem adták ki Magyarországnak, a Szovjetunióba távozhatott. Amszterdamban olimpiát rendeztek, ahol számos magyar aranyérem mellett Bárány István százméteres gyorsúszásban Johnny Weissmuller mögött ezüstérmet szerzett. A győztes – aki a Bánságban született –, később Tarzan megszemélyesítőjeként futott be filmkarriert. Albániában Ahmed Zogu béget királlyá választották, aki magyar feleséget választott. Ebben az évben emelkedett a levegőbe Budapesten Asbóth Oszkár találmánya, a helikopter. Jelent meg Babits Mihály Az írástudók árulása című tanulmánya és Zilahy Lajos Valamit visz a víz című regénye.

Mindez ott kavargott bennem, s elképzeltem azokat az időket, amikor a templomépítők hozzáfogtak a munkához. Nagy hit kellett ehhez, legalább akkora, mint a katedrálisépítőknek a középkorban. S milyen jól tették, hogy építettek, hisz egy év múlva már a nagy gazdasági világválság borzolta a kedélyeket, aztán a háború, majd a kommunista uralom. De így a templom állt, s arra is jutott elszántság, hit és erő, hogy a legnehezebb időkben is szépüljön, épüljön, bővüljön. Megtartsa a hitet. És persze eszembe jutott az is, mennyire hasonló helyzetben vagyunk napjainkban. Akkor, 1928-ban enyhülni látszott a trianoni légszomj – Lengyelország, Olaszország nyújtott jobbot –, de az állandó vádaskodás, elszigetelés, kényszerítés politikáját akkor is el kellett szenvednünk. Ahogy Bethlen István miniszterelnök mondta: nem szűnnek az akciók, amelyek Magyarország belpolitikája és szuverenitása ellen irányulnak. S most, ezen az őszies szeptemberi szombaton a pillanatnyi csöndben azon merengek, amit a miniszterelnök akkor mondott: „egyik állam sem fog megállani, amelynek nincsenek megbízható jó barátai.”

Templomban beszélni nagyon nehéz próba. Hiszen érezni lehet Isten illatát. A csodát. A szentek mozdulatait. A jelenéseket. A feltámadást. Ilyenkor, a valóságos őszben is, amikor bizony, nem érzem az „akárhogyan, de el nem múlni, akárhogyan, de létezni még” üzenetét. Tüdőmön láthatatlan bakancsok taposnak.S valahogyan tényleg úgy van, hogy ha szeretettel szólnak hozzám, úgy érzem, áll valaki a hátam mögött. De kicsoda? Hátranézek, nincs ott senki. Talán azért van ez, mert egy emberöltőn át mellettem állt a szerelmem? S most már nem áll itt. De ha a szemembe néznek, őt is látják, s ennek én tiszta szívvel örülök, mert általam látják őt, bár benne megállt az élet. Hátranézek újra, s érzem: tényleg ott áll Valaki, talán éppen Ő, akiért egykoron József Attila megkerülte a világot.

Hazafelé habzik az ég, s azon gondolkodom, milyen lesz vajon tíz év múlva a centenáriumi ünnepség. Milyenek lesznek az emberek, megtöltik-e a templomot akkor is? Milyen helyzetben lesz az ország és a nemzet? És Európa? Tart-e az állandó alattomos küzdelem hatalomért, pénzért, dicsőségért? Tart-e még a képmutatás? Vagy Európa s a világ épp olyan Janus-arcú lesz, mint volt kilencven éve, s amilyen ma is. Amikor egyesek sokakat megtévesztve a legszebb humánus eszmékről, a legnagyszerűbb tervekről szónokolnak a nyilvánosság előtt, s közben aljas és számító módon a saját piszkos érdekeik valóra váltásáért dolgoznak a háttérben. Nem vagyok optimista, de ez lehet, csak azért van, mert a gyógyszerek küzdenek a testemben a konok gyulladással, fáj a fejem, s nagyon vágyom a pihenésre. Itthon fellapozom, mit is írtam egy éve, milyen hangulatban lehettem. Faluba bújtam volna, elbujdokolni vágytam, hogy igazán értsem, mit is jelent a harangszó.

Furcsa egybeesés, talán a szeptemberi melankólia teszi. Bár két éve – bárki elolvashatja – optimista hangulatban voltam, Prágában jártam, s a forradalomra emlékezve éreztem a közép-európai összefogás esélyét. Az esély most is megvan erre, de talán a kilencven évvel ezelőttinél is erősebben érezzük a külső hatásokból eredő kényszereket. Mi kis ország lettünk, nehéz ellenállnunk a hatalmas erejű gazdasági és politikai áramlatoknak. Amelyek ott is aratnak, ahol nem vetettek. Nem is sikerült a modern korban. De próbáltunk ellenállni, talán senki úgy, mint mi. Hittel, harangszóval. A sárkányt le is győztük, de sáska képében mindig visszajött. Most is próbáljuk őrizni szuverenitásunkat, szabadságunkat. Ha nem sikerül, nem biztos, hogy a mi hibánk lesz, ha sikerül, nem biztos, hogy a mi érdemünk. De ha meg sem próbálnánk, a szabadság fényűzéséért élt elődeinkre hoznánk szégyent.

Hat óra. A hűvös őszi szellő ablakomig ringatja az irgalmas harangszót. Hűvös van, befűtök. Szememet lehunyva ágyra dőlök, a tetőn két szarka kopogtat. Valaki gyengéden kitárja az oltalmazó álom kapuját.