Régi katonatársaim jártak minap a fejemben, egyikük gyakran igen szellemes és mutatós képes küldeményekkel lep meg – most mégis nem a kőbányai Gyuri, hanem a békési illetőségű Molnár Imre jutott eszembe, a kicsit szögletes mozgású, nagydarab parasztgyerek, akinek nemcsak külleme, beszédmodora (sok-sok „komám”), de egész karaktere, habitusa az ősi magyar parasztot – a magyar nemzet ezeregynéhányszáz éves fenntartóját – idézte. (Akkoriban, 1970–71-ben még léteztek ilyen figurák, bizony.) Olykor, nagyon hazavágyakozván, fölsóhajtott: „Tudod, azok a jó zsíros békési fekete fődek, komám…”
Hogy Imre akár csak ezért az egyetlen mondatáért mennyi gúnyt, alig leplezett – bár talán nem rosszindulatú – lenézést, lesajnáló-urbánus „cikizést” kapott: el lehet képzelni. Valószínűleg akkoriban halmozódott föl bennem az az elkeseredett düh, amely máig elönt, ha a városi parvenü bunkót hallom, amint leparasztozza a bunkóságot, a bárdolatlan műveletlenséget-kulturálatlanságot, a barbár durvaságot – huszonéves gyerekeim is ilyetén jellegű kiszólásaikért ingerülten korrigálva.
Igen, Molnár Imre „komám” jutott eszembe, amikor a magyar paraszt egyik legszebb, legmegindítóbb ábrázolásával irodalmunkat megajándékozó Tömörkény-novella került a kezembe: a János a földdel. A háborúban János a fedezék kiásott földjét kezdi nézegetni, „önkéntelenül morzsolgatni kezdi: feketés, de könnyű, nem heves fajta, van egy kis keménysége, de azért mégis omlós, ez a rozsbúzát igencsak bírná.” És odafordul a mellette hasaló tiszthez: „Hadnagy úr, ez jó főd.”
Nem lehet meghatottság nélkül olvasni ezt a mestermunkát: nemigen találni megrendítőbb, igazabb és pontosabb megfogalmazást, tökéletesebb meghatározást, tömörebb definíciót
– igen, ez volt „a” magyar paraszt.
A városi barmok által évtizedek hosszú sora óta lenézett-lesajnált, agyoncsúfolt, ma már tulajdonképpen nem is létező, keservesen megsiratandó magyar paraszt (igen, mondom mindezt én, az ősvárosi), legnagyobbjaink ihletője-eszményképe és fajtánk legbelső lényegének hordozója, Jánostól Veres Péterig és Molnár Imréig. A föld szerelmese. Mint a kiirtott indiánok. Vagy mint áldott emlékezetű szegény jó Bartos Miki, a legaranyabb szívű tévéoperatőr a Kárpát-medencében, aki olyan áhítatos szeretettel kutyagolta végig valamikor ’93 végén a háborúba ájult bácskai síkon a régi Magyarország és Európa legjobb minőségű – még zsírosabb, fekete - termőföldjét, hogy a tízegynéhány kilós kamerát könnyed aktatáskaként lógatta hosszasan maga mellett, hogy minél életesebb, a lépteket tükrözően „közeli” legyen a felvétel az édes délvidéki anyaföldről… Imre pedig, Molnár Imre komám, azóta persze elvégezte a debreceni egyetemet, gondolom, már nyugdíjas és igen stílusosan váltig Békésen, Püski Sanyi bátyánk szülővárosában, a magyar népi gondolat zsenijének, és a magyar könyvkiadás fejedelmének földijeként éldegél, s meglehet, nem is tudja, hogy Tömörkény hősével – no meg a csupa nagybetűs MAGYAR IRODALOMMAL ÉS TÖRTÉNELEMMEL – áll szoros, vérségi kapcsolatban.