Ígérni nehéz

Zseniális, nagyvonalú, építő természetű ember volt gróf Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia első magyar miniszterelnöke, aki saját kezével helyezte a Szent Koronát Ferenc József fejére, kegyesen feledve, hogy a „trónbitorló” 1851-ben távollétében (in effigie) jelképesen felakasztatta őt, és cseppet sem jelképesen kivégeztette az első felelős magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost és száznál több magyar hazafit. A kiegyezést az uralkodóval Deák Ferenc hozta össze, de a modern polgári Magyarország jogrendjének és intézményrendszerének kiépítésében Andrássynak miniszterelnökként oroszlánrésze volt. A parlamentarizmus, a polgári szabadságjogok, a független bíróságok, a modern közigazgatás, de még a párját ritkí­tóan szabad népiskolai törvény is ekkorra datálható. Andrássy meg volt győződve arról, hogy a magyar állam elsőrendű prioritása a monarchia fenntartása, ezt közös külügyminiszterként is képviselte. Támaszt látott Ausztriában, szövetségest Németországban. Nemzetközi tárgyalásokon egyenrangú volt Bismarckkal, olyan politikus, aki valóban európai súlyú állást töltött be. Köd előtte, köd utána… Emlékét 1896-ban törvénybe iktatták, és rendelkeztek lovasszobra felállításáról is. Erre azonban csak 1906-ban került sor. A gróf akkor már tizenhat éve eltávozott az élők sorából, szobrát Ferenc József jelenlétében leplezték le. A kommunisták 1945-ben eltávolították, be is olvasztották, de 2016 óta újra ott áll az Országház mellett.

Miért is jár az eszemben a „szép akasztott ember” manapság? Mert volt neki egy palotája a budai Duna-parton, szép, méltóságteljes palota. Kevesen tudták, hogy ez a ház az Andrássyaké volt, én sem, amíg csak erre bóklásztam sráckoromban. Szürke színe, eltompuló díszei beleolvadtak a környezetbe. Bérházak közé ékelődve nem tűnt fel semmi eredeti megoldás, talán csak az erkély. Igen, a főbejárat fölé emelkedő vasszerkezetű erkély, az sugallt valami nagyúri eleganciát. De azon az erkélyen soha nem láttam egyetlen embert sem. Bent az udvar nagyon furcsa volt, ma már tudom, hogy pompás télikert virágzott itt, a körfolyosók miért vannak beüvegezve, legfelül pedig miért nem. (Ott lehettek a cselédszobák.) Adott itt koncertet Liszt Ferenc is, ráadásul Ferenc József jelenlétében. Nem tudom, ott ült-e mellette Erzsébet királyné és mellette a házigazda, Andrássy Gyula. A gyönyörű és boldogtalan királynét a pletykák összeboronálták a romantikus alkatú gróffal, mi, magyarok nem is küzdünk ez ellen a legenda ellen, holott ragaszkodunk Erzsébet királyné sérthetetlen, nemes emlékéhez. Hiszen minket szeretett! S mi nagyon vágyunk rá, hogy szeressenek. Önmagunkért. Nekünk ez a szerelem még szebb, ha plátói. Mi ezt tudjuk, és megértjük Andrássy Gyula híres mondását: „Ígérni nehéz!”

Szóval itt ez az Andrássy-palota. Bem rakpart 6. A kormány határozott, hogy a palotát rendbe hozzák, felújítják, és új funkciót is kap, Andrássy Emlékmúzeum lesz. Helyes. Hát ha még Oroszország visszaszolgáltatná az innen zsákmányolt (ó, azok a zsákmányszerző alakulatok!), Rembrandt-, Tiziano-, Tintoretto-, Rubens-, Canaletto-, Monet-, Mun­kácsy-, Mednyánszky-, Paál-, Benczúr-, Ferenczy- és Vaszary-ké­peit! Vagy ez is csak legenda? Felületes információ? Valamelyik degenerált Andrássy utód az ostrom idején is itt tartotta ezeket a festményeket? Nem tudom én ezt. A palota kapott találatot bőven, de nagyobb kár keletkezett azután, amikor bútorait szétlopkodták, ami mozdítható volt, azt elhordták, és nem ám csak az oroszok. Azután beköltözött egy varroda (Kisipari Termelő Szövetkezet), amely 7,65 mm-es automata pisztolyokat gyártott. Hallottunk már ilyenről. A bakelitmarkolaton Rákosi címerével. Van ebben valami perverz indulat, hogy 1966-ig itt, ebben a palotában, a legszebb Duna-parton is gyártották az ÁVH és utódainak piszto­lyait. Állítólag az egész ház úgy remegett a gépektől, hogy több födém is leszakadt. A szomszédos házakba a legmegbízhatóbb elvtársakat költöztették vagy „hasonló” intézményeket. Ilyesmi eszembe sem jutott, amikor 1972-ben először errefelé jártam. Rezegtek a falak akkor is, de zene hangjai szivárogtak ki a földszinti ablakokból. Talán Radics játszott vagy Pataki Laciék a Syriusszal? A rakpart kőkorlátján fia­talok ültek hosszú hajjal, színes ruhákban. Jól érezték magukat. Szemérmesen továbbmentem, tizenkét éves voltam. De már akkor tudtam: ide akarok tartozni, mert itt kint is érezni lehetett a szabadságot. Jobb volt itt a levegő. A Duna az Amazonasnak tűnt. S ott bent mi lehet, a dzsungelben, ahol minden mozdulat harc és öröm, ahol el lehet bújni a fénybe, ahol meg lehet szabadulni az undortól és nyugtalanságtól, amelyet öntudatlanul is érzett az ember a „létező szocializmusban”?

Szóval, a Bem rakpart 6. Canaletto? Tintoretto? Benczúr Gyula és Zichy Eleonóra? Andrássy Katinka és a kábult szőke lány? Barátaim, ez a Bem rakpart 6. Ahol ötven éve a zene szól. Lehet, hogy Liszt egyszer, Hubay Jenő a szomszédból néhányszor átjött, de ez itt a szabadság szigete volt. A Bem rakpart 6. Kicsi terem, kicsi színpad, büfé, folyosó, az udvar. Jéggé dermedt vérünkbe forróság költözött. Álmokat láttunk, ragyogást, vándorokat, lányokat. Sokan játszottak itt, de én úgy emlékszem, ide csak a Mini miatt jöttünk. Ádámért. A Török bácsiért. A fuvoláért. Azért a kirobbanó igaz hangért, az életet nagyon szerető egyéniségért. A szabadságért. Papp Gyuszi villámos és irgalmat hozó futamaiért, a mennydörgő és elcsöndesülő balladákért. Nagy Pista testes basszusáért, Nemecsekért, Szivacsért, Pinyóért, a körbe-körbe Lojziért, a billentyűkön rohanó Németh Karcsiért, a nagy csavargó Závodi Janóért, az erre is vadászó Tibuszért, a parányi szakszin Óperenciáig fújó Muck Feriért. Belerezdült ebbe a klubba Budapest és az ország is. A dacos, boldog hangok messzire eljutottak. Voltak jobb idők, rosszabbak is. Ha évekig nem is jártam itt, azért tudtam, hogy bármikor jöhetek. Egy kis bűnbánattal, sokkal több szeretettel.

Olvasom a rendeletet. Andrássy Emlékmúzeum. Nem gond, de nem akarom, hogy a Bem rockpart is elillanjon. Oldják meg úgy, hogy az a terem, az a zene, az a barátság, az a szabadság, az a szerelem, az a halványkék gondolat megmaradjon. Ígérni nehéz. Nekem már nincs időm új, kristályos balladákra. Ádámmal, Gyuszival már leültem az asztalhoz, itt a városban. Legkisebb unokámnak, aki bolondja a lámpáknak, a fényről duruzsolok. „Gyere, fény”, és emlékszem, hogyan fejezték be azt a balladát a hetvenes években, „mert ott meleg van, nyugalom és fé-é-é-ény”. Szinte tárnamélybe süllyedt a hang, mégis fényben zsongott tovább a terem. A keresztes lovagok, bőséges reggelik, ringó fekete testek balladái mellett volt itt valami egészen megdöbbentő misszió is. Bartók zenéjének elővillantása a homály borította távoli szmokingos termekből. Papp Gyuszi és Török Ádám missziója. Amiből aztán vonósnégyessel tavaly már olyan felvétel született, amely méltó a viharszélben számkivetett szerzőhöz és a legértőbb előadókhoz, Kocsis Zoltánhoz és Keith Emersonhoz. Az emlékút a balladafolyón mindannyiunk útja. Elhajózunk egyszer a csillagok közé, szép csillagaink közé, tündéreink közé. Ábrándországba.

Ábrándországban éltünk? Akárhogy is, előre szólok, sőt számonkérem, hogy megmaradjon, hogy ne változzon, hogy a futó időnek ellenálljon a hely és a szellem, amely ellenállt hatalomnak, közönynek, pénznek. És lehessen még gyönyörűeket zenélni, írni, érezni itt, a Duna-parton. A messze húzó vér, a messze érő gondolat jegyében. A sirályok útján szállni, a furcsa léghajón repülni, a fényből kötélhágcsót leereszteni. Himnuszt zengeni, hogy ne félj! Ma sem és holnap sem. Összegyűlünk még egyszer itt ma, ha eső hull ránk, ha szikrázón süt a nap, ha rúgkapáló erőszak utunkat is állná, és örömpiros arccal újjászületünk. Szeretném, ha ez nem a búcsú pillanata lenne, hanem úgy ébrednénk, hogy lám, itt van egy új hajnal, itt a reggel és itt a délelőtt! Csillog, remeg az ég. Tőlem túl sokan, éppen három esztendeje a legkedvesebb is elbúcsúzott már. Ugye, ígérni nehéz?