Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Igen, menj!

Szabadságért szebb ezeréves akarással és jobban megedzett pengeéllel még nép nem lázadt

Beleszagolni a levegőbe, felnézni az égre és megérezni, hogy nagy világosság következik. Megérezni, hogy történik valami, nemsokára kéz a kézben fogunk futni, s nem a mi tüdőnk, hanem az Isten zihál velünk. Elvágódni, s fejünk felett a géppuskatűzben szivárványt látni a párás őszi időben. Érezni, ahogy egy töltény a táskánkba fúródik, s a sáros földön fekve meglátni a gyilkos töltényen egy vízcseppet, amint az útját keresi a vékony erezet mentén. Felnézni az égre, kimondhatatlanul örülve a hűvös esőcseppek bársonyának az arcunkon, és végre először, talán először emlékek és hazugságok között érezni, hogy élünk. S most már nagyon félteni az életet, az ajándékot. Még a földön maradni, mert jöhet még géppuskatűz. Elgondolkodni, honnan is ez az ösztön, hiszen háborúban még nem jártunk, csak a háború járt nálunk, de gyermekként még azt sem értettük, hogy a téren szétszórt babákkal miért is nem lehet játszani. Erősen fogni a kedvesünk kezét, hogy ő se mozduljon. S tudni, hogy kevésnyi erővel, de a halál és szerelmünk közé állunk, ha úgy kívántatik. Türelmet parancsolni. Átvenni az irányítást. Hiszen még néhány napja is, ki döntötte el melyik filmet nézzük meg? Ki mondta kacagva, hogy „marhaság” kimenni a meccsre?

Tíz perc ilyenkor nagyon hosszú idő. Már vannak, akik feltérdelnek, a sebesültek fölé hajolnak, sírás is hallatszik. Mintha a Nap kisütne. De még érezni, hogy nem szabad felállni. Lapulni kell. Azt sem tudjuk, ki lőtt? Honnan jöttek a lövések, és miért? Érezni, hogy háztetők rejtekében, páncélosok vasába öltözötten még a vadász prédára les. Emberi prédára. És tényleg. Már mozdulnának – lassan, óvatosan –, de eldördül az újabb sortűz. Most már jól érzékelhetően a Duna felől. Sokan elvágódnak, nem tudni eltalálták-e őket, vagy csak az ösztönös menekülés ez is. A töltények tompán, húst szaggatóan puffannak az emberi testben, élesebben, keményebben a házfalakban, sípolva, gellert kapva, mint egy tűzijáték petárdái a szoborról tovaszállva. Már sokan felpattannak és futnak a kapualjak felé. Rosszul vannak, hánynak.

Feküdni tovább, mozdulatlanul. Irén is fészkelődik, nem bírja már. Mellette egy szétlőtt agyból sárgás, véres anyag folyik a sárba. Egy méterre hanyatt fekvő ember a hasára szorítja a két kezét, de ujjai között a belei utat találnak, a májából mélyvörös vér ömlik a sárba. Az egész ember remeg, megdöbbent tekintettel nézi a testét. Irén már menne, megrántja a kezét. Nem engedni. Lehet, hogy csak halálosan fél? Megdermedt? Nem is életösztön ez, csak gyávaság. Mindegy. Még eltelik néhány perc. Teherautók érkeznek a sarokhoz. Mentők is, szirénázva. Talán vége. Most már biztosan nem lőnek. Vöröskeresztes karszalaggal hordágyat hoz két férfi. De megint egy sorozat. Meggörnyednek, de futnak tovább. A hordágyon egy lány. Keze ernyedten lebillen. Futnak a lánnyal, görnyedten, szinte guggolva a mentőautó felé, s közben a lövések körülöttük pattognak, már a macskakövön.

Legalább fél órája tart. Hát tényleg történt valami! Mikor is érezte meg? Még vasárnap, amikor a házban lakó ávós előre köszönt? És a házmester mintha mosolygott volna? Mind a két esemény bizarrnak tűnt, talán a házmesteré még bizarrabbnak, mert ilyet 1944 tele óta nem tett. Őt figyelve látták, milyen világban is élnek, mert a félelem tette gonosszá ezt az embert is. A mindenkitől félő, mindenkit gyűlölő, s minden hatalmat kiszolgáló ember. Aki a kis szemétdombján „uralkodott”, s uralkodni is vágyott. És hétfőn mosolygott! Figyelt, de mosolygott. És a kaput tizenegyig nyitva hagyta. Akkor egy ilyen semmiségtől szinte boldogan szaladtak fel a lépcsőn, kettesével véve a fokokat a kis albérletbe. Csak mert valaki mosolygott, akitől ilyet nem vártak. Igen: váratlan volt. Érezni lehetett, hogy történik valami. Forradalom, féregtáncok után. Az ávós is, reggel emberségesnek látszott. Ez nagy tévedés volt. A gyűlölet rabszolgaságából nehéz a felszabadulás, s néha még a felszabadító mámor sem segít. A forradalom magával ragadó ereje és haragja sem.

Aztán mindenki felállt. Mentősök, karszalagos emberek jártak a téren túlélőket keresve. A halottakat teherautóra dobálták. Valaki kotorászott a zsebükben, hogy megállapítsák a személyazonosságukat. Nem mindenkinél sikerült. Két teherautó teljesen megtelt az élettelen testekkel.

Iszonyodva egyenesedtek fel, s indultak el, ki a térről. Arra gondoltak, nincs-e túlélő a teherautóra feldobált testek között. Mindketten sárosak voltak, Irénre még valakinek a vére is ráfröccsent. Visszanéztek a halottak felé. Kíváncsiak voltak? Az orosz tankok fenyegető merevségben, zártságban álltak. Azok is félhettek, akik ott a vaskoporsókban kuporogtak. De már senki nem érzett együtt velük. Valaki a minisztérium tetejére mutatott: „Onnan lőttek az ávósok!” Az illető fején átvérzett kötés volt.

Elindultak haza. Nem szóltak egy szót sem. Nem siettek, de valami nagyon sietős lett. Szemből emberek jöttek futva. Volt, aki folyton megállt: „Nem látták a fiam, egyetemista?” Egy ideges nő: „A férjemet keresem, ilyen szürke munkásruhában volt.” Csak ingatták a fejüket. Hallották a kérdéseket, de nem értették, mi történik. Hirtelen átléptek Halálon, Csodán, Életen. Szabadnak érezték magukat, de ez a szabadság olyan súllyal nehezedett rájuk, hogy csaknem összeroskadtak. A vér, a halál, az üveges tekintetek, a rettegő arckifejezések. A sortűz visszhangzó hangja a zárt téren, s most, ahogy kéz a kézben mennek, nem is tudják hová – haza? –, vagy el innen, vagy harcolni. Hogy végre ne csak elszenvedői legyenek a történelemnek, de alakítói is. Szorították egymás kezét. „Álljunk meg!”

Csak két éve ismerték egymást, de nagyon hasonló dolgokra gondoltak: a háború utolsó évére, az oroszok agresszivitására, a mindennapi atrocitásokra, a cserkészet felszámolására, népi kollégiumra, aztán mindenféle tanfolyamokra, egyetemre. Közben szüleik tragédiájára. Kuláklistára, államosításra. A sok hazugságra, önkritikára, hamis életrajzra, az alja kommunistákra és néhány rendes srácra. Hogy mennyire egyedül maradtak, tulajdonképpen megtagadták családjukat. Irén a nagyapja temetésére sem ment el. És ő? Mikor látta beteg édesanyját? Bizony most a szabadság pillanatában szégyellték magukat. Nem lehetett tudni, miért ez az érzés tört a felszínre bennük, de mind a ketten ilyesmit éreztek. Szégyent.

A Thököly útra érve merte megmondani Irénnek, hogy nem megy most haza. Kicsit fél, hogy az indulatai elszabadulnak. Nem akar találkozni az ávóssal meg a házmesterrel. Inkább beáll a felkelők közé. Az egy hadsereg, ott van fegyelem. Ismer is pár srácot a Baross tériek közül. Ott majd hasznát vehetik a katonai kiképzésének is. Harcolni fog, de még jobb lenne, ha harc nélkül is el lehetne érni, hogy a ruszkik hazamenjenek. Utána már majd rajtunk múlik – ilyeneket mondott –, és csillogott a szeme. Irén megrémült. Csak most rémült meg igazán. A sárban, vérben fekve nem gondolt arra, hogy már ott mocorog benne az új élet. Csak az Életet féltette. De most összerezzent. Volt ideje gondolkodni. Érezte, hogy ezt fogja hallani. És, hogy nem ellenkezhet. Most nem. Ez az egyetlen pillanat a történelemben, amikor nem lehet nemet mondani. Ez olyan. Szabadságért szebb ezeréves akarással és jobban megedzett pengeéllel még nép nem lázadt. De érezte azt is, hogy a penge bizony kicsorbulhat, az akarás kevés is lehet, és ő itt marad a gyermekével, mint a tatárdúlás utáni elődje a zempléni hegyek vizes barlangjában. Mindent átérzett egyetlen pillanat alatt: dicsőséget és bukást. Százszor hiába menekülést a sors elől.

A szabadságot viszont nem lehetett „abbahagyni”. Mert a sárban fekve, véresen, a gyilkos sortűz poklában már szabadok voltak. A szabadságot eltiporni és kivívni sem lehet, a szabadság épp olyan érték, mint a napsütés, a szerelem és a hit. Bensőséges érzés. A szabadság szerény jókedv, de a szabad ember nem kis terhet hord. Övé a felelősség. Így hát csak ennyit mondott szája szélén egy kis mosollyal:

– Igen, menj! – s többé sohasem látta szerelmét.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom