Igazi verseny: szabadság

Perdöntő, hogy melyik alkotást látták vagy olvasták többen, sőt kit hányszor jelöltek ismeretlen emberek díjakra. Melyik cég gyárt több terméket, termel nagyobb profitot. A versenyeknek vannak győztesei és vesztesei, de ezek a helyezések semmiféle kapcsolatban nincsenek már az értékekkel, a hasznossággal, a valósággal. Nem válnak az emberiség javára, sőt! A verseny lényegében minden valós értéket lenullázott: maradt a mennyiség és a bűzlő elismerés, az Oscar-díjtól egészen a kereskedelmi televíziók tehetségkutató versenyeinek első díjáig. Persze fel lehet fogni az életet úgy is, mint egy versenyt. De akkor nagyon oda kell figyelni, melyik sportágban indulunk.

Mélyen szimbolikus meglátás volt a nagy amerikai írótól, hogy a világ semmivel sem lesz jobb attól, hogy repülőgép gyorsabb, mint a ló. Vajon az nyeri-e a versenyt, aki gyorsabban ér el mondjuk Budapestről Rómába? Felhők felett szállva, vagy autópályán egész nap egy pontra meredve, miközben néhány száz méterre elsuhannak Toscana városai, lankái? Vajon az a győztes, aki egész életében a pénzt, a sikert hajszolja? Mindezt úgy, hogy ebben a versenyben a végső vereség elkerülhetetlen. És mégis milyen kevesen látjuk be, milyen kevesen tudunk kikeveredni a mókuskerékből.

Vajon boldog-e az a művész, aki a sikert hajszolva – ez a legkimerítőbb verseny – feladja valódi gondolatait, céljait és a szabályokká merevedett elvárások szerint választ témát, szereplőt, helyzetet? És aztán bámulhatja a polcán sorjázó díjait üveges tekintettel, megkeseredve.

A verseny mindent maga alá gyűrő világát éljük már túl régóta. Így volt és így is marad, valószínűleg. Versenyeznek emberek, alkotások, országok, népek, világnézetek, földrészek, sőt ízlések is. Szabad a verseny! – hirdetik fennen, de mindig azok, akik jelentős előnnyel indulnak. Szabad volt a verseny a gyarmatosítóknak fa- és kőfegyverekkel küzdő őslakosokkal szemben? Az amerikai kékkabátosoknak, winchesterrel a kézben? „Geronimo” – üvöltik ma is az állig felfegyverzett deszantosok kiugorva helikoptereikből Afganisztán, Irak, Szíria felett.

Ez nem a szabad verseny! Ez a szabad préda. A csíki sörmanufaktúra a holland világcéggel szemben! S ha sikerülne: ott a nemzetközi bíróság, amely elparentálja a kis székely vállalkozást. Mintha a prédaszerzés korában élnénk inkább és a legveszélyesebb ragadozók lennének a szabadság leghangosabb bajnokai. És nem csak a gazdaságban, üzleti világban. Hogy jön ahhoz egy állam, hogy beleszóljon a versenybe? Mennyibe kerüljön az energia? A fűtés, az áram? Rezsit csökkent? Micsoda versenyellenes lépés! Bárki megértheti! És van, aki szószólónak áll közülünk e bornírtsághoz! Miközben ha hinnénk a pocsolya-filozófusoknak, itt semmi, még a szél, a folyó és a nap sem „versenyképes”. Ár-apály a pocsolyában meg ritkán váltja egymást.

Ezt a versenyt majd megvívják a hátrányból indult nemzetek. Remélem nem egyedül, hanem összefogva. Nem lesz könnyű, mert a szabad verseny nagy bajnokai jó előre gondoskodtak arról – Trianonban, Párizsban –, hogy a hátrány fennmaradjon. Hogy egymással versengjünk, kicsinyes vidéki arénákban értelmetlen viadalokon. Eddig az egymással szembeni versengésben jártunk az élen: nagy forradalom lenne együtt indulni egy nagyobb labdajátékban. Közép-Európában, az egymásnak ugrasztott Közel-Keleten, Kelet-Európában is. Lám, mégis csak szükség van a versenyre, de nem mindegy, milyen arénákban, milyen szabályok közt. Az értelmetlen célokért, elismerésekért, díjakért nem érdemes nap mint nap megfeszülni. De hát a talmi versenyek épp azt szolgálják, hogy a nagy összecsapásra már ne is jusson erőnk. Az pedig, ahol a győztes megsemmisíti a vesztest, nem verseny, hanem mészárlás.

Én tudom, hogy azonos feltételek mellett, fair versenyben nem veszíthetünk. Nagy a tapasztalatunk. Az Európai Uniótól anno azt vártuk, hogy az egyenlő feltételeket teremtse meg számunkra is. Fél évezred vagy még több jussán. Mi nem vagyunk a verseny ellen, de csak olyan versenynek van értelme, amelyben egyenlők a feltételek. Az esélyek úgysem lesznek. De láttuk már az esélyteleneket felülkerekedni.

Azok boldogulnak, akik értelmes, hasznos munkában lelik örömüket. Nem értelmetlen versenyhajszákban, látszatsikerekben, buborék népszerűségekben. Az értelmetlen verseny megöli a Földet, és megöli az Embert. Valaki persze jól jár, azt hiszi. Abba kell hagyni. Abba kell hagyatni! Mindenki tehet érte. A kormányok, a nemzetközi szervezetek, és mi mindannyian. Ki kell szállni. Mosolyért, szeretetért, szabadságért, lelki egyensúlyért, gyermekünk kacagásáért érdemes élni. És azért, hogy megteremtsük ennek feltételeit mindenki számára. Mindenki a maga helyén. Itt, a hazánkban. Önmagunkkal érdemes versengeni ebben is, vállalni a megpróbáltatásokat. Ezerkilencszázötvenben belépni a bencés rendbe, vagy túl a hatodik ikszen egyedül körbehajózni a Földet. Ez ad erőt, egészséges versenyszellemet. A job­bító szándék. A magunkban bízás. Ha utat tévesztettünk, akkor is. Időben észhez térni. Az igazi verseny: szabadság. Az ilyen verseny után a legfontosabb pillanatban senki sem fogja megkérdezni, hányadik lettél, mit nyertél? Ha eljutunk a célba, biztató tekintet lesz a jutalmunk és kegyes intés.