Domonkos László

Vélemény és vita

Igaz mesék ünnepén

Pár éve, ki tudja, miféle sugallatok hatására, Jókait vettem le a könyvespolcról, ajánlom mindenkinek – garantálom, meglepetések érik

Ahogyan engem is. Olyan könyvekbe olvastam bele, mint a Szeretve mind a vérpadig, A lélekidomár, régi titkos kedvencemet, a valaha (igen!) betiltott-titkolt A jövő század regényét is kedvtelve-forgatva kicsit, de végül a talán legismertebb klasszikust, A kőszívű ember fiait is (újra)olvasva: rá kell jönnöm, mekkora marhaság a vállveregetve lesajnáló „nagy mesemondó” közhelyminősítése, de a Jókait romantikusként elparentáló bármiféle megállapítás is.

A tragikus legújabbkori magyar históriában a lélegzetvétellel azonos mértékben szükséges nemzeti önbecsüléshez felbecsülhetetlen értékeket jelent szinte minden sora – ráadásul jelentékeny arányban olyan művek egész seregében, amelyek a legszigorúbb ábrázolástechnikai, lélektani és „szépészeti” szempontok szerint egyaránt literatúránk első sorába valók. Egyszóval: ez az író bizony nemcsak nagy író, de igaz meséivel a magyar prózának is olyan mestere, hogy tulajdonképpen nem is lehetett volna vita tárgya, az ő születésnapja, vagy netán – legyek illedelmes – másé neveztessék ki a magyar próza napjának. Emelkedettebben szólva: az igaz mesék – vagyis az epika, a szépirodalmi próza – nagy magyar ünnepének.

Az éppen születő ünnepek, nézzünk szembe a ténnyel, nem nélkülöznek bizonyos meghatódottságot. Most is így van, és jó, hogy így van. A magyar próza legnagyobbjai, Móricz Zsigmond, Déry Tibor, Ottlik Géza, Kodolányi János és a többiek úgy pillanthatnak most végig a Pázmánytól Kuthy Lajoson, Eötvösön, Jókain, Kemény Zsigmondon, Krúdyn, Kosztolányin át Bene Zoltánig és Borbély Lászlóig átívelő, grandiózusan kígyózó, hosszú soron, hogy a szemlét végző tábornokok szigorú elégedettségével tiszteleghetnek a nekik jelentőknek, miközben – meglehet, csak úgy mellékesen – Zsiga bátyánk lazán odavetheti a magyar próza egyik legnagyobb, alig negyvenöt éves ígéretének: Hát, Zoli öcsém, ha vannak is gondok, azért úgy nézem, nagyjából csak rendben van minden…

Hát igen, nagyjából, talán. Mert van ok az ünneplésre. Igaz, idült és önjelölt állítólagos irodalmárok holmi „nagy prózafordulatot” emlegettek ostobán, midőn nem is oly régen elharapózni látszott a magyar irodalomban – prózában különösen – a Németh László által már 1965-ben látnoki módon megjósolt, rémes vízió, vagyis hogy a magyar irodalmat felváltja egy magyar nyelvű irodalom. (Délvidéki változatáról Hornyik Miklós igen emlékezetesen ezt írta: „Nálunk akkoriban avantgardista divatprózát írtak az unatkozó fiatalok, jó esetben a női hüvelyizmok akaratlagos mozgatásáról.”) Igen, ez az az „irodalom” („próza”), amely zűrzavaros és zagyva, a lilánál is lilább, idegen, mesterkélt és legfőképpen: tehetségtelen, de nagyon. Bűzlően az. Egy irodalom és (mondjuk) egy próza, amely csak nyelvében és nem szellemében, csak (ugyancsak jó esetben) szókincsében és mondatszerkezetében, és nem szemléletében, tematikájában, ízeiben és eszmei-ségében magyar. Nem az, és nem olyan, mint a föld, amelyből vétetett, mint a kultúra, amely idestova másfél ezer éve lélegzik körülötte.

Pedig másmilyen egyszerűen nem lehet, barátaim.

Szerencsére van, vannak mások is. Mert a magyar prózára alighanem különösen érvényes, ami a 2016-os emlékévben ’56-ra vonatkoztatva annyira igaznak volt elfogadható: ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.

Amíg nem felejtjük, amíg olvassuk az Iskola a határont vagy a Barbárokat vagy Déry Szerelem című elbeszélését – mindig lesznek újak.

A rendszerváltás folyóirata, az Illyés Gyula és Csoóri Sándor nevével fémjelzett Hitel néhány évvel ezelőtt körkérdést intézett jó néhányunkhoz: ugyan írjuk meg, melyik öt magyar írásművet tartjuk kimagaslónak a huszonegyedik század első másfél évtizedéből. A nevek és a művek ugyan elég eltérőek voltak – de mindenki meg tudott nevezni ötöt, és majdnem mindegyik ötből legalább egy-kettő egészen biztosan a többiek egyetértésével is találkozott. Mi ez, ha nem a természetes (magyar) értékkiválasztódás beszédes és lelkesítő bizonyítéka? Igen, nem, felejtünk, és vannak – és lám, lesznek, lettek – újak.

Nemrégiben olvastam 1956 egyik legszuggesztívebb, legmegragadóbb, friss megörökítését – egy prózai művet, amelyben a végzetes autóútjára indult nagy író, Albert Camus a benzinkútnál összeakad az alig néhány éve Franciaországba disszidált ’56-os fiúval, aki a Baross téren harcolt. A szívszorító, egészen figyelemreméltó írás szerzője 1968-ban, tizenkét évvel a forradalom és szabadságharc után született, idén még csak ötvenéves lesz. A korábban már emlegetett, negyvenöt éves prózaíró úgy ír, mintha legalább hatvan lenne.

Kell ennél több?

Jókainak felcsillan a szép, világos szeme, Zsiga bácsi somolyog a bajusza alatt, Déry meg elismétli, amit többször is elmondott, megírt: Ja kérem, a prózaírónak, ha valamire vinni akarja, sokáig kell élnie…

Hát rajta, urak, gyerünk, fiúk! Zsiga bácsira érdemes hallgatni: az igaz mesék terrénumán nagyjából minden rendben van. Örüljünk és ünnepeljünk. Bőven – imponáló bőségben – van mit.