Időutazás

Legalább harminc évvel vagyunk hátrébb, ha nem többel: a réges-régről jól ismert, haragoszöld műbőr bevonatú ülések, a műanyag kapaszkodók; az egész – zsúfolt – vonat hangulatában, úgy lehet, legalábbis egyetemista éveinket vagy a közvetlenül azt követő időket idézi. A a hetvenes éveket, melyekről Csurka István azt írta, akkor veszett el újból a magyar a magyarban, épp egy viszonylagos és igencsak korlátozott, megalapozatlan jólétféleségbe történő beköltözködés közben.

Ekkor intézményesült a magyar társadalomban a rossz. „Az egyén belső kettős könyvelése, az úgynevezett mentális rezerváció és a valóságban is a kommunista–szovjet módra való korrupt ügyintézés, a kasztosodás és az elembertelenedés. A rendszer aljas működése rutinná vált, és az emberek nemcsak beletörődtek, de meg is szokták – velem együtt – ezt a lábszagú szovjet rutint.”

A szerelvény irgalmatlanul ráz, a vécé pontosan olyan, amilyen egy ilyen vonaton mindig is volt, nem részletezem. Ami egészen fura: amint nézelődök kifelé az ablakon, az egész „körítés” ijesztően, félelmetesen alkalmazkodó. Kopott, omló vakolatú házak, ócska gyárkémények, majdnem-romos raktárépület-féleségek, később a mind falusiasabb házak elhagyatott udvarain láthatóan sebtében összekókányolt melléképületek, ólak, ilyesmik. A mezőn minden barnásfekete vagy szürke, az ég búrája összeolvad a vigasztalan vidékkel, minden fakó és kopott, sivár és elhasználtnak tűnő, sehol egy élénkebb zöld, valami üdítőbb, melegebb, meghittebb szín, árnyalat, hangulat. Ólmos ég, csupasz ágak: szomorú-sárgásan monoton vidék mindenfelé.

Az állomások nevei egyre „barbárabb-pogányabb” hangzásúak, mintha Gárdonyi A láthatatlan emberének hun világából léptek volna elő, ezerötszáz évre és vagy hatvan kilométerre a 21. század Budapestjének csillogó, hangos, vigalmi negyedes, laptopos, plázás univerzumától. Fölöttünk a jellegzetes
V alakban rikoltozó vadlibák húznak el: így van ez itt, Attila meg Balambér világában. Az ablakon kibámulva olyan eleven most itt előttem az a réges-régi világ, hogy nem csodálnám, ha Gárdonyi párducszemű hun Emőkéje toppanna be ebbe a kocsiba, miután dörögve be­csapódna mögötte az ajtó, odakünn meg az íjas lovasok körülvennék a vonatot és várnának, várnának, mi meg közben valamilyen valaha hallott, furcsán monoton dalt dúdolnánk, amely nem akar abbamaradni, esze ágában sincs itt hagynia bennünket, a vállunkra telepedne, mint Poe hollója, és sohasem röppenne tova innen, erről az időtlen, régi, rázós szerelvényről a hideg, fakó magyar délutánban.

Nehéz szívvel szálltam le a vonatról, az állomáson persze vártak, és kedvesen megkérdezték, hogy utaztam. Vendéglátóm kisvártatva kifejtette, milyen fura balszerencsém volt, hogy azzal a vonattal érkeztem, amely a legeslegutolsók egyike, szinte már csak ezen a vonalon van forgalomban, mindenfelé, erre is kilencven százalékban a szuperkorszerű, szuperkényelmes, szupertetszetős gyönyörű szerelvények járnak, majd meglátom, visszafelé már biztosan nem ezt fogom ki. Ültem az igen elegáns étteremben a kisvárosi city centerben, csillogtak a poharak, kedvesen mosolygott a pincér, minden elegáns volt, halk és simulékony, bársonyos és biztató. Hallgattam. Nem próbáltam elmagyarázni, frissen átélt időutazás után miért érzi úgy az ember, mintha egy harang esett volna fejére és csengene-bongana tovább, hosszasan, sokáig, az idők végezetéig.