Vélemény és vita
Időrendben
Van Örkény Istvánnak egy, még a hetvenes évek elején megjelent – színműveit tartalmazó – gyűjteményes kötete, ezzel a címmel: Időrendben
A legbeszédesebb címek egyike. Manapság különösen.
Még majdnem egy évtizeddel azután is, hogy a fenti című kötet napvilágot látott, valamikor 1979 táján, Magyarország Mezőhegyes nevű településén még teljes pompájában élt és virult, vidáman létezett – a Sztálin út. Utcanévtáblákkal, házszámokkal, ahogy dukál. Lapom nem volt hajlandó közölni az ezzel foglalkozó glosszát, amelynek Örkénytől kölcsönvett címe volt: Időrendben. (Az akkori Élet és Irodalom közölte később.) Jóval később, már 1988–1990 után is diadalmasan terpeszkedtek szerte a magyar vidéken a Marx Károly, Lenin, Felszabadulás vagy éppen a Hámán Kató és Szamuely Tibor utcák, nem beszélve a legutóbbi időkig imponáló bőségben virító Ságvári Endre sztárnévről – szülővárosomban a nevét évtizedekig viselő gimnázium nevének megváltoztatása ellen még nemrégiben is ádáz közelharcot folytattak – hogy kik is…? Mondjuk, hogy az „időrendben” szóösszetétel jelentéstartalmával tisztában a leghalványabb mértékben sem leledző szerencsétlenek.
Az 1945 utáni magyar történelem legnagyobb eseményének kezdetén, 1956. október 23-ának estéjén a Parlament előtt, midőn Nagy Imre beszélni kezdett az összegyűlt százezernyi néphez, az „Elvtársak!” megszólításra a „Nem vagyunk mi elvtársak!” válasz és a percekig tartó „pfuj!” után ezt a mondatot skandálták: „Magyarok vagyunk!”
Időrendben.
Tisztában voltak a szóösszetétel jelentésével.
Napjainkban, amikor a kommunista időket is felülmúlni látszó támadás van kibontakozóban a nemzetállamok ellen, s ezen belül Magyarország még külön is célkeresztbe került – elérkezünk ehhez a mondathoz. Merthogy így vagy amúgy, a Parlament előtt és másutt – vagy éppen a Parlamentben –: ugyanezt kell skandálni. Az időrendbéliség döntő, mi több, életfontosságú erkölcsi és korparancsának megfelelően.
Tudnunk kell, mi az időrend, mit jelent időrendben lenni. („Magyarok vagyunk!”) Meglehet, ütemérzék kérdése csupán. Az ütemérzékről, úgy is mint politikai, politikusi erényről mintha jóval ritkábban esnék szó, mint az óvatoskodással gyakran egyenértékű taktikázásokról vagy az „egy lépés előre, kettő hátra” típusú sasszézgatás vélt vagy – olykor – valós előnyei- ről. Tudni, mikor, mit és mennyire: valahol errefelé van az időrendben igazi jelentése. Pápista létemre igen kedvelem a reformátusok által A prédikátor könyvének 3. fejezetéből oly gyakran idézett passzust: „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”
Igen, ennyire egyszerű ez. Mikor az utca- és iskolaelnevezések ügyében emelünk szót, mikor azt skandáltuk, hogy „Nem vagyunk mi elvtársak!”, és főleg: hogy „Magyarok vagyunk!”, – vagy mikor egyszerűen csak tudjuk, mikor, mit és hogyan, ugyanaz van: időrendben.