Vélemény és vita

Ideológiák harca

A nyílt társadalomban nincs kötőerő, pusztán az alkotmány tisztelete nem tart össze egy társadalmat

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy a korszakunkat jellemző ideológiai harcban, amelyben Európa nyugati fele oly nagymértékben elkülönül a keletitől, vajon ki, kivel és miért áll szemben, és egyáltalán meg lehet-e fogalmazni a szemben álló ideológiákat. Én például mindig a liberális ideológiák ellen foglaltam állást, de amikor olvastam Kis János meghatározását, arról, hogy nyitott társadalomban egyetlen vallás, egyetlen világnézet, életfelfogás, egyetlen kultúra sem törekedhet kizárólagosságra, ezt szinte el is tudtam volna fogadni. A gyanú csak a definíció folytatásakor merült fel bennem, amikor azt mondja, hogy nyitott társadalomban „a hit, a világnézet, az életfelfogás és kultúra nem fogja össze őket (az állampolgárokat) egyetlen közösségbe, állampolgárokként mégis közösséget alkothatnak egymással, amíg közös alkotmányukhoz valamennyien lojálisak”.

Valójában társadalmakat mindig valamilyen hit, világnézet és kultúra fogott össze, vagy ha nem, akkor erőszakkal összetartott birodalmakról volt szó, ahol sokféle nép lakott együtt, de kényszerből, miközben mindegyik alapvetően megőrizte nyelvét, szokásait, kulturális identitását. Ám amint ez a központi hatalom valamely oknál fogva megszűnt, a birodalom a nyelvi, kulturális határok mentén szétszakadt, amire napjainkban talán a legjobb példa, hogy Ukrajna 340 éves együttélés után az első adandó alkalommal leszakadt Oroszországról, pedig azonos a vallásuk, közelálló a nyelvük, és Oroszország története is a Kijevi Russzal kezdődött.

A nyílt társadalomban nincs kötőerő, pusztán az alkotmány tisztelete nem tart össze egy társadalmat. Mégis, akkor kik számára dolgozták ki ezt a koncepciót? Amely, mint tudjuk, Karl Poppertől származik, az ő tanítványa Soros György, aki a rendelkezésére álló anyagi erővel a nyílt társadalom megvalósításán fáradozik. Az Eurobarométer felmérése szerint az európai polgárok kilencven százaléka csak a saját nemzetéhez vagy elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak érzi magát, és pusztán tíz százalék azok aránya, akik csak európainak érzik magukat. A gyakorlatban – a demokratikus választások ellenére – mégis ez a tíz százalék határozza meg Európa vezető ideológiáját. Sőt, ez az ideológia nem csak európai, mert lénye­gében megfelel az amerikai liberális elit, a „mély állam” ideológiájának is. Tehát tulajdonképpen egy euroatlanti vezető ideológiával és ezen ideológia képviselőivel állunk szemben, akik teljes egészében betöltik az euroatlanti övezet ideológiai terét, más világnézeteket – Kis János állításával szemben – nem tűrnek meg maguk mellett.

Az euroatlanti ideológia egységessége számomra leginkább az amerikai elnökválasztások során tűnt ki. Ha a sajtó alapvetően a társadalom nézetrendszerét fejezné ki, akkor az amerikai lapok fele-fele arányban támadták vagy védték volna Donald Trump elnöki ambícióit, míg az európai lapoknak semlegeseknek kellett volna maradniuk e kérdésben, hiszen, hogy ki lesz Amerika elnöke, az az amerikaiak dolga. De nem, az euroatlanti térség minden nemzetközileg ismert lapja egyöntetűen az elnökséget végül is megszerző Donald Trump ellenében kampányolt. Az összhang akkora volt, mintha egy közös szerkesztőségben írták volna a cikkeket, és a példa talán nem is nagyon sántít, hiszen az újságok tulajdonosi szerkezete meglehetősen koncentrált.

Trump nézetei nagyjából a fehér amerikai alsó középosztály értékrendjének felelnek meg, gyökeresen eltérve a washingtoni és New York-i elit és általában a liberális megmondóemberek felfogásától. A liberális ideológia jól hangzik, ki ne értékelné a személyes szabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, a szólás szabadságát. Napjainkban azonban ezek a magasztos elvek sokkal inkább a mögöttes szándékok igazolását vagy elfedését szolgálják, mintha e téren is érvényes lenne a nagy francia politikus és államférfi, Talleyrand elhíresült mondása, hogy a beszéd képességét azért kapta az ember, hogy a gondolatait elrejtse. Valóban, nincs olyan érdek, amely mögé tetszetős elméletet ne lehetne állítani, és minél messzebb vannak az elmélet általánosan elfogadott vagy elfogadható alapelvei a végső szándéktól, annál kevésbé lehet ellenállni a gyakorlati következtetéseknek. Hogy egy napjainkra jellemző példát említsek, ugyan ki ne ítélné el a rassziz­must vagy idegengyűlöletet? Ma ezt a maximát (irányelvet) használják arra, hogy elmarasztalják azokat, akik például a tömeges bevándorlás ellen foglalnak állást.

A jelen ideológiai harcai a fenti értelemben vett „liberális”, kozmopolita elit és a többségi társadalom, a nép érdekeit képviselők, a populisták között zajlanak, és legfontosabb gyakorlati területük az említett tömeges bevándorlásról alkotott felfogás mellett a nemzetállamok szerepének megítélése. A nemzetállam képviseli ugyanis az utolsó bástyát a kozmopolita elit uralmi törekvéseivel szemben, hiszen a különböző intézményeket, mindenekelőtt a vezető (jobb- és baloldali) pártokat, egyetemeket és más tudásközpontokat, valamint a médiát már gyakorlatilag elfoglalták (ezért egységes az euroatlanti média Trump elítélésében, hogy közelebbi példát ne is említsek). De a nemzeti kormányok megválasztásánál a népakarat még érvényesülhet. Ezért azután ma a támadások központjában egyre inkább a nemzetállami lét, a nemzetállami szuverenitás megkérdőjelezése áll. Javier Solana, valamikori NATO-főtitkár már két évtizede, a vesztfáliai béke 350. évfordulóján mondott beszédében azzal vádolta a szuverén nemzet ideáját, hogy „nacionalista hévvel telítődött, amely azt destruktív politikai erővé torzította”, amely nem tudja a békét garantálni. A háború oka tehát a nemzetállam, mintha 1648 előtt nem lettek volna háborúk. Joschka Fischer valamikori német külügyminiszter nem sokkal később egy, a Humboldt egyetemen tartott előadásában arról beszélt, hogy a vesztfáliai béke által létrehozott európai erőegyensúly koncepciója elavult, a nemzetállami szuverenitást nemzetek feletti európai intézményekre kell átruházni. Ezek a nemzetek feletti európai intézmények azonban már a népakarat által le nem váltható kozmopolita elit kezében vannak, és hogy milyen mértékben szolgálják a közösség, a nagy többség érdekeit, arra az Európai Unió elmúlt két évtizedének eseményeiből bőven lehetne példát hozni.

Az ideológiai harc egyik legfontosabb területe tehát a nemzetállami lét, a nemzetállami szuverenitás megvédése, hol a nemzeti önzésből fakadó háborúkra, hol a globalizációból fakadó kényszerűségekre hivatkozó támadásokkal szemben. Ehhez a jelen, konkrét esetben ki kellene dolgozni az európai együttműködés nemzetállami koncepcióját, a már De Gaulle által felvetett gondolatokat kellene folytatni, amit az is megkönnyíthet, hogy a maastrichti szerződésig az Európai Gazdasági Közösség lényegében nemzetállamok együttműködésére épült.

Az ideológiai harc területe azonban ennél szélesebb. John Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő szerint a valamikori baloldal kulturális baloldallá alakult át, amelyet már jobban érdekel a szexuális szabadság és a genderideológia, valamint a rasszizmus elleni harc, mint az, hogy ki birtokolja a termelőeszközöket. Ezzel egy időben a jobboldal is elhagyta tradicionális értékeit, a nagytőkés érdekek képviselőjévé vált. Azt már mi tesszük hozzá, hogy ezt a folyamatot három ideológiai irányzat segítette, a frankfurti iskola tanítása, amely az általa kifejlesztett kritikai elmélettel megkérdőjelezte a tradicionális társadalmak értékrendjét, Karl Popper tanítása, amely e helyébe a nyílt társadalom koncepcióját ajánlotta, és végül a neoliberális ideológia, amely minden korlátot felszámolt a tőke és ezzel a hatalom koncentrálódása elől. A kozmopolita világrend ezekre a filozófiákra épül.

Ha más világrendet képzelünk el magunknak, mint amilyent az euroatlanti elit ránk erőltet, akkor nem elég pusztán utálni vagy kritizálni őket, hanem ki kell alakítani minden téren az alternatív elképzeléseket arról, hogy a szuverén nemzetállamok hogyan élhetnek békésen egymás mellett (volt már ilyen: a békés egymás mellett élés öt alapelve) és arról, közösen hogyan lehet megvédeni érdekeinket a globális gazdasági és politikai térben.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom