Domonkos László

Vélemény és vita

Hosszú árnyékok

Eredetét tekintve mondják dánnak is, írnek is – mégis az angolok használják talán a legtöbbet: old sins have/cast long shadow. Régi bűnöknek hosszú az árnyéka

Nagy mondás. A legaktuálisabb népi igazságok egyike.

Olvasom, hogy 2008 őszén húszmilliárd eurós hitelt vett fel az akkori Gyurcsány-kormány – 11,9-et az Európai Bizottság, 6,5-öt az IMF, egymilliárdot a Világbank adott. Ebből a Fidesz-kormány 2011-ben kétmilliárdot, 2012-ben és 2013-ban összesen 3,3 milliárdot fizetett vissza, majd 2013-ban újabb 3,5 milliárdot, így ennek az évnek a végére már csak ugyanennyi, vagyis három és fél milliárd eurós adósságunk maradt, amelynek utolsó részletét – másfél milliárdot – 2016. április 6-án törlesztette a nemzeti kormány.

És olvasni sem kell, csak emlékezni: merjünk kicsik lenni, mondotta Kovács László exkommunista külügyér 2002-ben. És a dicsőséges forradalom és szabadságharc fél évszázados évfordulóján, 2006 őszén Budapesten átéltek, úgy összessé-gükben emlékezetesek.

Vagy kicsit hátrébb időzve: az 1994 és 1998 közötti évek a több mint hírhedett (mondjuk ki: aljas és bosszúálló) Bokros-csomaggal, a totális elnyomorodással – ha jól emlékszem, 28 százalék volt a lakásvásárlási kölcsön kamata például –, Kunczével, Demszkyvel és a többi hordalékkal. Az ellenzék, vagyis a nemzeti oldal szinte agyonverve, majdnem a szó szoros értelmében. Pártjaiban, sajtójában, lehetőségeiben. Mindenben. És általában: az úgynevezett rendszerváltás, az 1987-88-cal megkezdődött világtörténelmi fordulatsorozat abszolút korszakváltásának speciális magyarországi vetülete imponáló bőségben hordja, szállítja, valósággal ontja-teríti elénk a hosszabbnál hosszabb árnyékokat. Régi-időtlen, iszonyatosan magyarságellenes, népellenes, megbocsáthatatlan bűnök hosszú-hosszú árnyait. A kezdet kezdeteitől – nem, nem 1987-től vagy 1957-től: 1944-45-től kezdve.

Attól tartok, az 1945-től 2010-ig tartó időszak – a szovjet hódoltság évtizedeit a rabló privatizáció gigantikus lopkovic-akciójával záró és a gyönyörűen kialakult forradalmas hangulatot bicskanyitogató cinizmussal elhervasztó úgynevezett politikusokkal – az évszázadnál is hosszabb árnyékok özönét tárta elénk.

Márpedig a hosszú árnyékok ütnek ám. Rettenetesen nagyot. Óriásit. 1956, 1990 és 1998, majd a 2010-ben kezdődött időszak: mind-mind az ellenünk elkövetett hatalmas bűnök következtében elszenvedett szörnyűségekre adott válasz. A hosszú árnyékok jegyében. Így 1956 hosszú árnyéka a kiirtott hazába idegen tankokon érkező Kádár János görög sorstragédiákat idéző végzetébe sűrűsödve jelképezi régi bűnök hosszú árnyékainak csapásmérő erejét.

Mindegyik elkövető megérte – és megéri és meg is fogja érni – a maga Nagy Imre-temetését. Kérdezzék meg az érintetteket az 1998-as, felszabadító Fidesz-győzelem idején, vagy pláne a 2010-es kétharmad bekövetkeztekor átélt élményeikről. Ki volt, ki van ez számítva.

Ütnek a hosszú árnyékok. De nagyon nagyot ám. Megrögzött és krónikus ateisták, materialisták, racionalisták és hasonlók figyelmébe: isteni igazságszolgáltatás igenis létezik. Majdhogynem matematikailag bizonyíthatóan.

Tételezzük fel a majdhogynem elképzelhetetlent, a legszörnyűbbet: április 8-án valahogy, valamiképpen győzne ez a… hogy is mondjam? Szóval, „ezek”.

A hosszú árnyékok azonnal megmozdulnának. És ha – Isten ne adja, de ha netán mégis – így lenne, meg is mozdulnak majd. Ez legalább annyira biztos, mint hogy Budapest az idők végezetéig 1956 városa marad, vagy hogy nyugat-európai müezzinből sohasem lesz plébános a rókusi templomban.

Nincs mitől félnünk, barátaim.

A réges-régi bűnök már csak olyanok, ahogyan jó Arany Jánosunk tudtunkra adta: Ágnes asszony időtlen időkig moshatja véres leplét a patakban, és Edward királynak mindörökre fülébe zúgja átkait a walesi lakoma. És mivel János bátyánknál jobban senki sem tudott magyarul: aligha kell megbízhatóbb tanú.

Ilyen egyszerű ez.