Domonkos László

Vélemény és vita

Horvát kérdőjelek

Hát ilyen az unió? – kérdezi a vörösborát kortyolgató tengermelléki polgár. De a Vranac borospalackja néma marad…

Mintha vége sem lenne a nyárnak: német, osztrák, lengyel – és igen! –, magyar rendszámú autók sokasága, majdhogynem még mindig zsúfolt szállodák, és bár a reggelek meg az esték is hűsebbek, és a világ legkékebb tengerének mondott Adria hőmérséklete is mintha már lett volna magasabb: élénk és pezsgő és élettől duzzadó minden Horvátországban. A hajóslegények gondtalanul nyomják lefelé a kissé az unicumra emlékeztető (meglehet, annál jobb) Pelinkovac-feleseket, a déli ájult hőségben csak a kabócákat hallani mindenfelé, az olajfák és a leanderek meg sem rezzennek, a szikrázó nap pedig csak süt, süt gondtalanul.

Pedig már a Slobodna Dalmacija című napilap első oldalán ordít a szalagcím: A kormány nem enged az egyre jobban támadó bankoknak, kitart célkitűzése mellett, hogy a devizahiteleseknek olyan jogszabályt alkot, amely lehetővé teszi a svájci frankban felvett hitelek euróra válthatóságát.

Ám eközben – máris! – uniós jogok megsértésével (is) vádolják az éppen hogy csak taggá lett horvátokat. (Nem ismerős?) Hát ilyen az unió? – kérdezi a vörösborát kortyolgató tengermelléki polgár.

De a teljességgel EU-konform Vranac elegáns borospalackja ugyanolyan néma marad a kérdése nyomán, mint a mi Árpád-házi királyaink idejében épült gyönyörű templom Rab, azelőtt Arbe szigetének azonos nevű városában.

Az ebédet felszolgáló, alig huszonegy éves Djurica azt kérdezi meglepett örömmel – és döbbenettel –, ugyan miképpen lehet, hogy az iskolában egy árva szót sem tanulhatott az agyondicsőített 1991–1995-ös függetlenségi háború kapcsán a kezdet kezdetén őket igen-igen jelentős fegyvermennyiséggel segítő magyar akcióról? (Hogy a Kalasnyikov márkanevet nem ismeri, az még hagyján – a közismerten nem politikai kategóriának számító hála meg üldözze csak azt, akit akar.) A kérdőjel mostanra már kimondottan közép-európai méretűvé, mondhatnám, mindenféle tejtestvériséget, közös történelmet-sorsközösséget és hasonló szép divatszólamot többszörösen meghaladóvá dagad, hogy aztán máris átadja helyét a sorban rögtön utána következőnek: nem lehet, hogy a görögök után a horvátok következnek?

„Egy hónap múlva már én is Írországban leszek” – mondja Djurica, kissé talán szégyenlősen, de eltökélten. EU – „íjú”, ejti szép angolosan –, sóhajt és legyint, meggyőzően és huszonéves tisztasággal.

Kérdezősködni meg lehet tovább. Mi lesz a pompásan kiépített – még a régi, titói Jugoszlávia nagy kirakatát dicsérő – tengerparti infrastruktúrával, mi lesz a már-már pazarló luxussal, a mediterrán módra áradó derűs életöröm izgalmasan egyéni kultúrájával, bájával, mi lesz az olykor őrjítően idegesítő linkségével és megható kedvességével, emberségével, a mindenütt harsogó, a délvidéki magyarok által egykoron csak hegyi tangónak becézett déli szláv muzsika fülbemászó, éjjel-nappali kántálásával, mi lesz a jószerivel nem létező busz- és vonatmenetrendekkel, a Karlovacko pivóval, a Vranaccal és a többivel?

Egyre több a Lidl és a DM, Fiumében a Monarchia legendás és szépen rendbe hozott palotái között a McDonald’s reklámja ordít. Igaz, a sakktáblás horvát zászlók büszkén lobognak mindenfelé, de az újságban a turisztikai miniszter büszke szezonösszegző beszámolójával szemközti oldalon Grcka felcím alatt a főcím: „A Sziriza vége”. Így készülünk hazafelé („ki tudja, mi vár ránk a Keletiben?”). Mindenesetre a szigetek, a tenger változatlanul gyönyörű, a turizmusban hatalmas pénz van, infrastruktúra, szakmai tapasztalat és hagyomány, no meg ingatag gazdaság bőven, el- és kisajátítandó javak nemkülönben. Sőt.

Lehet, hogy tényleg ők lesznek a következők?