Hitelek és hitelezés

Nagyon nagy örömmel és megelégedettséggel fogadtam Csányi Sándornak, az OTP Bank elnök-vezérigazgatójának egy közgazdasági fórumon elhangzott bejelentését, miszerint a hazai bankrendszerben mintegy tízezermilliárd forint áll rendelkezésre, amit a gazdaság hitelezésére lehetne fordítani. Csányi azt is elmondta, hogy a tetemes összeg hitelként történő kihelyezésének egyetlen, eddig nem leküzdött akadálya, hogy a hitel nem kell, azaz nincs rá kereslet.

Az éves GDP mintegy harmadának megfelelő összeg keresi tehát méltó helyét, de nem találja. Végre hosszú mellébeszélések után itt az első tényfeltáró, őszinte mondat, éppen a szektor legnagyobb jelentőségű pénzintézetének első emberétől. Tőle igazán nyugodtan elfogadhatjuk, hogy ez a helyzet. Ezzel szemben régóta másról sem szól a közgazdasági disputa a magukat és egymást szaktekintélyként ajnározó elemzői körökben, hogy majd beindulnak a bankok, majd hiteleznek, és ez hozzájárul a gazdasági növekedés fenntarthatóságához, a növekedés tempójának növeléséhez.

Nos, eddig nem járult hozzá sem ehhez, sem ahhoz, ennyi bizonyos – és egyhamar nem is fog. Sajnos nem volt hiábavaló, hogy az ortodox gazdasági guruk naponta szajkózták hitelszózataikat, mert a gazdasági kormányzat is felkapaszkodott a szekerükre. Ha emlékezetem nem csal, a bankadó éppen azzal az indoklással csökkent, hogy akkor majd a bankok hitelezni fognak. Nos, azóta inkább tovább csökkentek a kihelyezések. Ha nagyon törnék magukat, akkor sem tudnának többet hitelezni, mert éppen abban a kis- és középvállalati körben, ahol a növekedés fokozásának a gátja valóban a forráshiány, nincs érdeklődés a hitelek iránt. Ha véletlenül lenne is, ez a kör banki szempontból alapvetően szűz terület. Hiányoznak az ide való banki előkészületek legelemibb feltételei, a cégek nincsenek hitelképességi szempontból bevizsgálva, és a kisebb összegek miatt felmerülnek magasabb üzemgazdasági költségek is, amit a várható bevételek és a várható kockázatok együttesét mérlegelve a bankok nem is vállalnának. Végül a hitelezni képes – de jelentős hányadukban külföldi – bankoktól nem várható el, hogy éljenek-haljanak a hazai ügyfelekért, inkább lezárva két évtizedes, kiváló profitot hozó működésüket, magyar érdekeltségüket is áruba bocsátják.

A hazánkba települt nemzetközi cégek is jól megvannak forinthitelek nélkül. Inkább tulajdonosi kölcsönökkel finanszíroznak, hogy a ma még indokolatlanul magas magyar kockázati felárakon keresztül a hazai adórendszer elől legálisan jelentős összegeket menekítsenek ki – „hála” a hitelminősítők hazánkat sújtó bóvli minősítéseinek. A hitel tehát nem kell, mégis erőltetik.

Szintén nagy örömömre szolgált a hír, hogy a 2020-ig terjedő uniós pénzügyi időszak forrásainak hatvan százalékát a kormány a hazai kis- és középvállalkozások fejlesztésére szánja. Lelkesedésem azonban alábbhagyott, amikor arról is értesültem, hogy ennek is tekintélyes részét éppen hitel formájában kívánják a cégeknek juttatni. Éppen hitelként, amire nincs kereslet, és egyhamar nem is lesz, hiszen ma már a reális kamatokkal kapható banki hitelek sem kellenek.

Az érthető, hogy a kedvezményezett cégeket valamilyen formában kötésben kívánják tartani, de annak a kockázatitőke-juttatás sokkal alkalmasabb formája lenne, mint a hitel. Érvként az is elhangzik időnként, hogy azért kell a hitelt ajánlani, mert Brüsszel csak így járult hozzá az érintett gazdaságfejlesztési operatív programok elfogadásához. Ha ez így van, akkor Brüsszel súlyosan tévedett, vagy azért, mert nem ismeri kellő mélységben a magyar helyzetet, vagy eleve ki akarja siklatni a hazai kis- és középvállalati fejlesztési programokat. (A kis- és közepes vállalatokat 2020 után uniós pénzből már nem lehet feltőkésíteni, és végleg elbúcsúzhatunk e szektor versenyképességének megteremtésétől.) Mindkét esetben a helyzet korrigálása szükséges.

Végül arról is szólni kell, hogy a kis- és közepes vállalkozások hitelezése nemzetközi szinten sem kielégítő. Sok a panasz az unió fejlettebb országaiban is. Hiába csökkentette Mario Draghi a kamatot alig észrevehető mértékre, a nagy bankok is jószerivel csak a nagy nemzetközi konszernekkel állnak szóba, ahol minden munkavállaló után évi tízezer eurós profitot várnak.

Természetesen az államok is jó ügyfelek. Miért is bajlódnának kis- és közepes cégekkel a pénzintézetek, az csak emeli a működtetési költségeket, növeli a megtérülés kockázatát. Az egyes országokról viszont egyben lehet lehúzni a milliárdos profitot. Bajlódjon csak a belföldi kisvállalkozásokkal az állam, ha akar. No meg azzal, hogy a neki nyújtott hitelek után a kamatfizetéshez szükséges adókat beszedje. Újabban az államok lettek a legalkalmasabb fejős tehenek, és az sem baj, sőt egyenesen rentábilis, ha egyesek időnként bedőlnek, mint Görögország vagy Ukrajna. Akkor majd segít a többi, még hitelképes ország, esetleg tagállam, amelyek mentőprogramokon keresztül hiteleznek a tönkrementeknek. A csődbe jutott országokba viszont olyan kormányok kellenek, amelyek a jól megemelt kamatokhoz az állami és magánvagyonok elvételével és értékesítésével, ha kell az egész ország kiárusításával biztosítják a forrást. Addig zengik a „strukturális reformok” slágereit, amíg össze nem jön a kamatfizetés nélküli, néhány százaléknyi folyó költségvetési többlet – ami viszont éppen a kamatokra kell. Szóval a hitel már régóta nem az, ami valaha volt, és ezt jó lenne mielőbb észrevenni. A hitel már rég nem arról szól, hogy az ügyfél a segítségével előbbre jut, hanem arról, hogy az ügyfél elveszti fedezetül odaadott vagyonát, és még mindig tartozik.

Ha mást nem is, de ezt a hazai devizahiteles háztartások és cégek biztosan megtanulták.