Hidegben

Késő volt, az utolsó HÉV-re vártunk a Margit hídi megállóban. Csendben ácsorogtak az emberek, a huzatos alagútban fázósan összehúzták a kabátjukat és a szívüket, üres arccal bámultak maguk elé. Az öt-hat éves forma lányka sápadt volt az álmosságtól, látszott, alig bírja nyitva tartani a szemét.

A madárcsontú kis jószág és apukája letelepedett a kemény székekre, a férfi átölelte a gyereket, szótlanul ültek. Aztán az apa megmoccant, a kopott hátizsákból egy csoki Mikulást vett elő, lassan lehámozta a színes fóliát és a kislány kesztyűs kezébe nyomta az édességet. A gyermek félálomban majszolni kezdte.
A percek teltek, a hideg önmagukba zárta a vacogva álldogáló felnőtteket, a csokit eszegető pici lányt, s a férfit, akiből valami megszürkült szomorúság áradt.

Mire elfogyott a Mikulás, meg is érkezett a szerelvény… A meleg kocsiban, a puha ülésen a kislány szinte azonnal elszenderedett, olyan lett, mint egy rongybaba, a férfi ügyetlenül támasztotta oldalról. Ritkán utazhatnak együtt. Persze, máskor biztosan az édesanyjával van a lányka. Anyu talán levenné a kesztyűjét, amikor csokit eszik. Anyu nem ültetné a rideg székre a huzatos megállóban. Anyu a karjában vinné, és ölbe venné, ha elalszik a vonaton.

De Anyu ez alkalommal nem volt ott. Mert Anyu és Apu összeveszett, és a világ széthullott darabokra. Apu már nem él velük, de most elviszi magához pár napra. Csak ne lenne ilyen hideg.