Vélemény és vita

Hibrid demokrácia, avagy önkényuralom?

Lényegi ellentmondás, hogy manapság az ellenzék politikusai úgy politizálnak, ahogyan konszolidált demokráciában lehet tenni – és ez már önmagában hiteltelenné teszi a diktatúráról szóló képzelgéseiket

Sokan marasztalják el értelmiségünk szerepvállalását a rendszerváltoztatásban és a politikában. Kétségtelen, hogy akkor mindazokat felkészületlenül érte legalábbis a változások gyorsasága, akik a kommunista beltenyészeten – és Ő Vörös Felsége engedélyezett ellenzékén – kívül voltak. Meglátszott ez az első szabadon választott Országgyűlés összetételén is. A sok botcsinálta – vagy talán inkább a közjóért tenni akaró közemberből lett – képviselőt javarészt helyben választották ki a választópolgárok, a gyors futam miatt persze sokszor mellényúlva.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és mind a választópolgárok, mind az értelmiség politikai nyitottságát el nem vesztő része bőven szerzett tapasztalatot. Érdemes észrevennünk, hogy marakodó értelmiségünk időről időre mégis leteszi az asztalra a véleményét közügyeinkben. (Jelenleg éppen arról folyik a késhegyre menő vita, hogy ezek a vélemények még mindig csak erőteljes „balszűrőn” át juthatnak el a nagyközönséghez.) A 2010-es politikai fordulat előtt ilyen volt A történeti alkotmány két kiadása a Magyarországért Kulturális Egyesület kiadásában és a Magyar nemzetstratégia két kötete a Magyar Konzervatív Alapítvány szerkesztésében; ezek megadták a 2010-es kormányzati fordulat elvi és szakmai hátterét. A másik oldalról viszont a 2018. évi választást megelőzően a „Hegymenet” tanulmánysorozata foglalta össze a nemzeti együttműködés rendszere addigi politikájának bírálatát.

Világos–sötét ellentét

Amivel most foglalkozni akarok, annak a műfaja az említettekkel nem azonos, de a jelenségek elrendezésére, az értelmezésre való törekvés igénye e kezdeményezésekhez teszi hasonlóvá. Filippov Gábor tavalyi összefoglaló írása, A hibrid ellenforradalom kora címen megjelent tanulmány továbbgondolásra érdemes, már csak azért is, mert erre egyre inkább hivatkoznak az Orbán-kormányzást támadó erők. Az írás szerzője abból indult ki, hogy a jogállamiság leépülése világjelenség. Ám a magyar helyzet elemzésekor egyáltalán nem veszi tekintetbe, hogy a mi rendszerváltozásunknak lényeges vonása az, hogy a jogállamiság intézményei csupán formailag épültek fel, és az előző önkényuralom gyakorlata, szellemi és anyagi túlsúlya, kádereinek előnyhelyzete a jogállami paraván mögött a nagyon is tapintható, elsőre mégis láthatatlan hatalommal való visszaélést valósította meg.

A világban viszont a két világrend szembeszegülésének befejeződésével nemcsak az önkényuralmak rendültek meg, hanem a liberális demokrácia is elvesztette legfőbb támasztékát: az ellenségét – de ezzel maga is válságba került. Az idézett írás szerint „az emberiség elsöprő többsége demokráciában szeretne élni”. Pedig erre épült az erőszakos amerikai demokráciaexport azóta megbukott gyakorlata. Ugyanis a valóságban két, jóval prózaibb erő hat a társadalom tagjaira: egyrészt az emberek szeretnek a saját szokásaik szerint élni, másrészt a tömegek a győzteshez pártolnak, amíg az vitathatatlanul uralni látszik a terepet.

Igaz, a kilencvenes években, a nyugati világ győzelme után eleinte működtető ereje volt annak az elvnek, hogy ha egy ország pénzügyi segítséget kívánt kapni, akkor demokratikus reformokkal kellett előrukkolnia. A foggal-körömmel fenntartandó hitvallás szerint kijelenti, hogy „a liberális demokrácia a legjobb keretet biztosítja az egyéni és nemzeti önmegvalósításhoz”. De akkor hogyan lehet, amit elismer, hogy az „autoriter járvány fertőzése” felüthette fejét az Európai Unióban és az Egyesült Államokban is? S mivel a fősodorbeli tömegközlés továbbra is igyekszik fenntartani a világos–sötét ellentétet; a saját rendszert továbbra is liberálisnak és demokráciának beállítva, ugyanakkor vele szembeállítva az ellenséges oldalt mint tekintélyelvű, sőt önkényuralommal jellemezhető rendszereket – ez a torzítás vezet ahhoz a „szubjektív zavarodottsághoz”, amely fenntartja az összevisszaságot a történések megítélésében.

Az értékelő írás felvázolója azonban egy ideál­tipikus demokráciát állít szembe gyakorlati tapasztalatokkal. Ilyenkor persze a ragyogó tisztaságú gondolati rendszer könnyen felülkerekedik a sáros valóságon.

Egyrészt a szerző szerencsésen és kétségkívül határozottan leszögezi, hogy a fejüket felütő nem szabadelvű rendszerekre nem illik a diktatúra, az önkényuralom címkéje. Nem, mert az a megfélemlítés durva módszereit gátlástalanul használja, ezzel viszont szándéktalanul is elzárja magát a társadalomból származó hiteles ismeretektől. Ezzel szemben az új típusú nem liberális rendszerekben a nyílt erőszak helyett az akaratérvényesítés társadalmi támogatásának megszerzése és megtartása a gyakorlat, és a kormányzási döccenők kijavítására fenntartanak csatornákat (ellenzéki szervezetek működnek, és a hírközlés, véleménynyilvánítás megtorlatlansága fennmarad).

Furcsa összefonódások

Ezért beszél „vegyülék”-nek jellemzett hibrid rendszerekről. Ezek tehát nem önkényuralmi rendszerek. Mégis, amikor a demokrácia sérülésének példáit sorolja, már autok­raták csoportjáról beszél, és ebben már egy kalapba kerül Venezuela, Botswana és Magyarország. Így viszont felmerül a kérdés, hogy egy másfajta kormányzási rendszerről van-e szó, avagy egy billentyűsoron fut végig az ujjunk az egyént túlszabályozó társadalomtól a szabadosság szélsőségeit lehetővé tevőig. Ugyanis ha közelebbről vesszük szem­ügyre, valószínűleg a legtöbb rendszer köztesnek, hibridnek mondható, mert mindegyikben van mód a közösség törekvéseinek terelésére: a manipulációra. Ezt látjuk most szerte Európában a nagy feszültséget kiváltó el- és bevándorlási válság kezelésében és a róla szóló vitákban; avagy az LMBTQ-val jelzett személyekre vonatkozó intézkedésekben. Ezekben ugyanis gyakran nem a többségi vélemény kap fő hangsúlyt.

Filippov Gábor szerint a demokráciát meg lehet hekkelni: ennek okán a többpárti választásokat nem tekinti a demokrácia döntő ismérvének. Ha ezt elfogadjuk – bár eléggé önkényesnek látszik – akkor megkörnyékez a kísértés: nézzük csak, hogy állunk a liberális demokrácia jellemzőivel a fejlett világban.

Elvileg fontos az államhatalom önkorlátozása, az ellenőrző működés zavartalansága. Ám nem épp az amerikai demokráciában beszélnek „deep state”-ről? Arról a „mély államról”, amely irányítja a láthatót?

A diktatúrából jövőknek le kellett építe­niük az egypárti szerkezeteket. Igen, ez érthető. Ám a hatalom-összpontosításon kívül milyen egyéb ok magyarázhatta a világnézetileg összeférhetetlen jobb- és baloldali pártokból álló koalíciók hosszú életű fenntartását például Németországban és Ausztriában és ennek keretében az állam és társadalom különválasztásának igényét semmibe vevő gyakorlatot: az elvileg semleges állami intézmények pártos megszállását egy teljesen liberálisnak feltételezett rendszeren belül?

A választásielőny-biztosítás változatos formáira (a választókerületek kialakításától a rejtett párttámogatásokig) szinte mindenütt látunk példát. Versenyhelyzetben ez sajnos általánosnak mondható. Például az angol választásokon „a győztes mindent visz” elve mindent felülír. Vagy az Egyesült Királyság sem demokrácia?

Az (országos vagy éppen azon kívül álló nemzetközi) intézményi környezet előnye a hatalmasokat támogatja a fejlett demokrá­ciákban is: láttunk nem választás útján, intézményi nyomásra kinevezett görög, olasz, macedón, spanyol miniszterelnököket. Hasonló helyzetkezelés az igazi nagy halaknál is megtörténik. Láthattuk Merkel kancellár gyászos kormányalakítási huzavonáját: erre azért volt szükség, hogy tovább lehessen vinni a megbukott politikát. Mi volt az az erő, amely kisajtolta az érintett politikusokból, hogy sorra meghazudtolják magukat? Például miért vállalták mégis a szociáldemokraták a kormányban való részvételt, holott hosszabb távú érdeküket felismerve eredetileg ellenzékben akartak maradni? Az ország érdekében – mondhatnánk. Igen, de a népakarattal szemben politizálva. Kiket képviselve?

Itt említhetem meg, hogy az ügyészi, bírói szervezet megszállása is eléggé el nem ítélhető hatalmi visszaélés a liberális elvek szerint. Így jelölik ki az Egyesült Államok elnökei a főbírókat; erre hajtott rá Macron, amikor szeptemberben az elnöki iroda megakadályozta a neki nem tetsző ügyész(ek) kinevezését.

A forró krumpli

A civil szervezetek szabad működése is sokszor hangoztatott elv. Hiszen ezek segítenek bekapcsolni az állam működésébe a társadalom energiáit. Ám mi a helyzet a fedett tevékenységekkel, a külső beavatkozás lehetőségével? Több NGO kevésbé tekinthető polgári egyesülésnek, mint lobbierőnek. Tudomásom szerint az Egyesült Államok lobbitörvénye (FARA) is követni kívánja a külföldről irányított szervezetek esetlegesen káros tevékenységét.

S a forró krumpli: a szabad sajtó. A magyar társadalom a rendszerváltáskor média nélkül maradt; megtörtént a kiárusítás (például a megyei lapok esetében érintetlen szerkesztőségekkel). Elsöprő volt a posztkommunista hatalom tömegközlésbeli túlsúlya; Filippov Gábor is említi írásában az ellenzékellenes közmédia hagyományát. Arról pedig immár könyvtárnyi a nyugati irodalom, hogy manapság hogyan zárják el a nem kívánt tudnivalót a nagyközönségtől. Többek között épp az szoktatja a tájékozódni vágyókat az alternatív forrásokra; vagy éppen tereli az orosz RT, a kínai CCTV, az iráni Press TV felé, hogy kiderült, a fősodratúak legnagyobbjainál is – legyen az akár az állami BBC vagy a CNN – mindennapos a hamis sejtetés, álhír, elhallgatás.

Fontos szempont a polgár részvétele a közéletben. Itt többek között a megvesztegetés, a korrupció kérdése szorulna tisztázásra. Arra, hogy ezt hogyan lehet fegyverként használni, legjobb példa a romániai korrupcióellenes ügyészség politikacsináló szerepe háttérhatalmi támogatással.

Mindebből leszűrhetjük: a határvonal ott húzható meg az önkényuralmak és a népfelség rendszerei között, hogy az előbbiekben a hatalom a tényleges erőszak szervesült – és nem eseti – használatán alapul. Vagyis nevetséges torzítás – és ebben egy véleményen vagyok a szerzővel – az antidemokratikusnak ítélt jelenségeket összemosni a 20. századi véres diktatúrákkal. Rá is világít a lényegi ellentmondásra, hogy manapság az ellenzék politikusai úgy politizálnak, ahogyan konszolidált demokráciában lehet tenni – és ez már önmagában hiteltelenné teszi a diktatúráról szóló képzelgéseiket.

A történelem végét álmodó Fukuyama szerint ugyanis a liberális demokráciával a társadalmi eszmék, illetve rendszerek fejlődése ért tetőpontjára. A tetőpont után pedig mi jön? Az, hogy a győztesek, elérvén a csúcsot, elindultak a lejtőn… Hiszen a Szovjetunió kimúltával kiesett a fejlett világban működő demokráciák vetélytársa. Ezért kell újjáépíteni a demokrácia rendszereit.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom