Vélemény és vita
Hetvenkilenc éve történt
Az 1920-as években a Magyar Királyság a trianoni diktátum aláírását követően külpolitikailag szinte teljesen elszigetelődött a kisantant államok szorításában
Az 1920-as években a Magyar Királyság a trianoni diktátum aláírását követően külpolitikailag szinte teljesen elszigetelődött a kisantant államok szorításában, így amikor enyhülés vette kezdetét, országunk érthető módon azon hatalmakkal vette fel a kapcsolatot, amelyeknek érdekükben állt a versailles-i békerendszer felülvizsgálata, s támogatták a magyar revíziót. Ekkoriban erősödött fel a bethleni olasz külpolitikai irány, Mussolini pedig támogatta revíziós igényünket, a honvédség rejtett fejlesztését, amely mindkét állam számára gazdasági előnyökkel járt, s a felek érdekeltek voltak abban, hogy a térségben egyre erősödő német befolyást csökkentsék. Hitler hatalomra jutása magával hozta Németország újbóli megerősödését, 1936-ban tető alá hozták a Berlin–Róma tengelyt, s Olaszország elismerte az 1938. március 13-i Anschlusst, Ausztria német annexióját. Ekkortól a magyar külügy nem tehetett mást, mint hogy igyekezett a két ország között ügyesen manőverezni.
Hitler 1938 nyarán már Csehszlovákia német nyelvű területeinek bekebelezésén fáradozott, s emiatt hívta meg Horthy Miklós kormányzót a Prinz Eugen nehézcirkáló kie-li névadó ünnepségére. A Führer ekkor ajánlotta fel Horthynak, ha Magyarország fegyverrel támadna Csehszlovákiára, Németország nem lenne hálátlan. Horthy azonban határozottan visszautasította a felkérést, nem akarta egy újabb háború ódiumát vállalni, ezért „a délelőtti barátságos hangulat elszállt; beszélgetésünk végén szinte kellemetlen légkör nyomása nehezedett ránk. Hasonló tárgyalást, mint én Hitlerrel, Ribbentrop, Imrédy és Kánya is folytatott, s ennek során jellemző megjegyzés hangzott el: »Aki részt akar venni a lakomán, annak a főzésből is ki kell vennie a részét.« Weizsäcker államtitkár, aki a megbeszélésen jelen volt, feljegyezte, hogy a magyar résztvevők válasza ellenvetésekből állott. Miniszterelnökünk és külügyminiszterünk tényleg, ugyanúgy mint én, minden katonai közreműködést elutasított” – írta emlékirataiban a kormányzó. A Führer ettől kezdve meglehetős ellenszenvvel viseltetett a magyarok irányában.
A kontinens békéjét megőrizendő, Anglia és Franciaország végül feláldozta az általuk kreált Csehszlovákiát, s létrejött a Szudétavidéket Németországhoz csatoló müncheni egyezmény, amelynek záradéka – olasz közbenjárásra – tartalmazta, hogy a csehszlovákok tárgyalások révén rendezzék a magyarokkal és a lengyelekkel területi vitáikat. Ekkor csak Ipolyságot és Sátoraljaújhely északi részét kaptuk vissza, aztán a tárgyalások zátonyra futottak. A döntőbíráskodás feladata a németeknek és olaszoknak jutott, akik szabad kezet kaptak a Duna-medencében, és az 1938. november 2-án kihirdetett első bécsi döntés leginkább az olaszok jóindulatának eredménye volt. A németek a szlovákokat támogatták, miközben az olasz külügyminiszter egy magyar delegáció segítségével készült fel, hiszen Barcza György londoni nagykövet szerint „Ciano leckéjét úgyszólván szóról szóra betanulta: a vitás határvonalon fekvő minden helység magyar nevét és népességi adatait tudta”. Ciano grófnak óriási szerepe volt abban, hogy az etnikai határok tekintetében Magyarország számára kedvezőbb döntés született, mint amit a Führer szeretett volna. A Belvedere palotában kihirdetett döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült 11 927 négyzetkilométer terület a Felvidék és Kárpátalja déli részéből, amelynek 1 058 000 lakosából 86,5 százalék volt magyar. Hazatért Komárom, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Beregszász és Munkács. A fegyverkezési egyenjogúságát visszanyert Magyar Királyi Honvédség csapatai legfelsőbb hadurukkal az élen, valóságos diadalmenetben vonultak be a húsz esztendeig tartó csehszlovák megszállás alól felszabadult területekre.
A 102. életévében járó nemes békei Koós Ottót 1938. augusztus 20-án avatták hadnaggyá a Ludovikán, s csapatszolgálatát a székesfehérvári Szent István 3. honvéd gyalogezrednél kezdte meg. „Életem egyik legszebb pillanata volt – emlékezett vissza –, amikor fiatal hadnagyként századom élén, magyar zászló alatt vonultam be a visszatért Felvidékre, ahol a lakosság örömmámorban úszva, virágesővel fogadott bennünket. Bebizonyítottuk, hogy nincs lehetetlen, és széttörhetjük a trianoni béklyókat.”
Felejthetetlen élmény volt a kormányzó november 11-i kassai bevonulása, ahol Horthy békejobbot nyújtott a „derék tót atyafiaknak”, amikor szlovák nyelven így szólt hozzájuk: „Bár nem bírom a szlovák nyelvet, de a haditengerészetnél töltött szép éveim egyik eredményeként horvátul beszélek, és így a szláv nyelvek nem teljesen idegenek nekem. Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik e napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeret adó földjét nemcsak együtt munkáltátok, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.”
Még a Pesti Hírlapot tudósító Márai Sándort is érzelmei kerítették hatalmába, hiszen nem tudott elfogódottság nélkül írni szülővárosa hazatéréséről: „A kormányzó, mint mindig hivatalos és ünnepélyes alkalmakkor, tengerészi díszegyenruháját viseli; az arca komoly és nyugodt, csak pillantásában, éles sugarú, tiszta, határozott nézésében van valami fátyolos köd, a meghatottság köde. E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével. Ez a »Horthy! Horthy!« nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli szabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon. A hetvenéves férfi egy fiatal katonatiszt könnyű mozdulatával száll le a lóról (…) Horthy Miklós az emelvényre lép, fejbólintással üdvözli a megjelenteket, s végigpillant a széles utcán, amely e pillanatban már nem ura többé szándékainak: az érzelmek túláradnak az emberekben, s ez a könnyes és harsogó üdvözlés sokáig zúg még a levegőben. Horthy Miklós ott áll a ledöntött kassai Honvéd-szobor talapzata előtt, s birtokba veszi a felszabadított várost.”
Csupán hat esztendő adatott meg a Felvidéknek, hogy magyar maradjon. A vesztett második világháború után ismét csehszlovák impérium alá került, amely nemzeti kommunizmusával degradálta másodrendű állampolgárai-vá a felvidéki magyarokat. Habár az „átkos” időszak, csakúgy, mint Csehszlovákia, már a múlté, de a benesi szellem megmaradt, amely ma is fojtogatja és megosztja az ottani magyarokat. Így fordulhatott elő, hogy Nemeshodos református templomkertjében szobrot emeltek volna a kormányzónak, aztán előkerült a nálunk is jól bevált forgatókönyv, vagyis a felhergelt liberális „szlovmagyok” – és nem a szlovákok – azonnal farkast kiáltottak és meghiúsították azt. Hetvenkilenc évvel azután, hogy a honvédek bevonultak a Felvidékre, ahol a magyarság felszabadítóként ünnepelte Horthy Miklóst, most azok identitásvesztett, liberális unokái nemet mondtak a Horthy-szoborra, amellyel nemcsak a kormányzó emlékét, de a saját nagyszüleiket és múltjuk meghatározó fejezetét tagadták meg.
Hitler 1938 nyarán már Csehszlovákia német nyelvű területeinek bekebelezésén fáradozott, s emiatt hívta meg Horthy Miklós kormányzót a Prinz Eugen nehézcirkáló kie-li névadó ünnepségére. A Führer ekkor ajánlotta fel Horthynak, ha Magyarország fegyverrel támadna Csehszlovákiára, Németország nem lenne hálátlan. Horthy azonban határozottan visszautasította a felkérést, nem akarta egy újabb háború ódiumát vállalni, ezért „a délelőtti barátságos hangulat elszállt; beszélgetésünk végén szinte kellemetlen légkör nyomása nehezedett ránk. Hasonló tárgyalást, mint én Hitlerrel, Ribbentrop, Imrédy és Kánya is folytatott, s ennek során jellemző megjegyzés hangzott el: »Aki részt akar venni a lakomán, annak a főzésből is ki kell vennie a részét.« Weizsäcker államtitkár, aki a megbeszélésen jelen volt, feljegyezte, hogy a magyar résztvevők válasza ellenvetésekből állott. Miniszterelnökünk és külügyminiszterünk tényleg, ugyanúgy mint én, minden katonai közreműködést elutasított” – írta emlékirataiban a kormányzó. A Führer ettől kezdve meglehetős ellenszenvvel viseltetett a magyarok irányában.
A kontinens békéjét megőrizendő, Anglia és Franciaország végül feláldozta az általuk kreált Csehszlovákiát, s létrejött a Szudétavidéket Németországhoz csatoló müncheni egyezmény, amelynek záradéka – olasz közbenjárásra – tartalmazta, hogy a csehszlovákok tárgyalások révén rendezzék a magyarokkal és a lengyelekkel területi vitáikat. Ekkor csak Ipolyságot és Sátoraljaújhely északi részét kaptuk vissza, aztán a tárgyalások zátonyra futottak. A döntőbíráskodás feladata a németeknek és olaszoknak jutott, akik szabad kezet kaptak a Duna-medencében, és az 1938. november 2-án kihirdetett első bécsi döntés leginkább az olaszok jóindulatának eredménye volt. A németek a szlovákokat támogatták, miközben az olasz külügyminiszter egy magyar delegáció segítségével készült fel, hiszen Barcza György londoni nagykövet szerint „Ciano leckéjét úgyszólván szóról szóra betanulta: a vitás határvonalon fekvő minden helység magyar nevét és népességi adatait tudta”. Ciano grófnak óriási szerepe volt abban, hogy az etnikai határok tekintetében Magyarország számára kedvezőbb döntés született, mint amit a Führer szeretett volna. A Belvedere palotában kihirdetett döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült 11 927 négyzetkilométer terület a Felvidék és Kárpátalja déli részéből, amelynek 1 058 000 lakosából 86,5 százalék volt magyar. Hazatért Komárom, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Beregszász és Munkács. A fegyverkezési egyenjogúságát visszanyert Magyar Királyi Honvédség csapatai legfelsőbb hadurukkal az élen, valóságos diadalmenetben vonultak be a húsz esztendeig tartó csehszlovák megszállás alól felszabadult területekre.
A 102. életévében járó nemes békei Koós Ottót 1938. augusztus 20-án avatták hadnaggyá a Ludovikán, s csapatszolgálatát a székesfehérvári Szent István 3. honvéd gyalogezrednél kezdte meg. „Életem egyik legszebb pillanata volt – emlékezett vissza –, amikor fiatal hadnagyként századom élén, magyar zászló alatt vonultam be a visszatért Felvidékre, ahol a lakosság örömmámorban úszva, virágesővel fogadott bennünket. Bebizonyítottuk, hogy nincs lehetetlen, és széttörhetjük a trianoni béklyókat.”
Felejthetetlen élmény volt a kormányzó november 11-i kassai bevonulása, ahol Horthy békejobbot nyújtott a „derék tót atyafiaknak”, amikor szlovák nyelven így szólt hozzájuk: „Bár nem bírom a szlovák nyelvet, de a haditengerészetnél töltött szép éveim egyik eredményeként horvátul beszélek, és így a szláv nyelvek nem teljesen idegenek nekem. Meleg szeretettel üdvözöllek benneteket, akik e napon visszatértek ezeréves hazátokba. Kenyeret adó földjét nemcsak együtt munkáltátok, de együtt védtétek is. Legyetek meggyőződve, hogy az egész magyar nemzet megértő szeretete biztosítani fogja részetekre életszínvonalatok emelésén kívül a szlovák nyelv és kultúra teljes szabadságát is.”
Még a Pesti Hírlapot tudósító Márai Sándort is érzelmei kerítették hatalmába, hiszen nem tudott elfogódottság nélkül írni szülővárosa hazatéréséről: „A kormányzó, mint mindig hivatalos és ünnepélyes alkalmakkor, tengerészi díszegyenruháját viseli; az arca komoly és nyugodt, csak pillantásában, éles sugarú, tiszta, határozott nézésében van valami fátyolos köd, a meghatottság köde. E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével. Ez a »Horthy! Horthy!« nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli szabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon. A hetvenéves férfi egy fiatal katonatiszt könnyű mozdulatával száll le a lóról (…) Horthy Miklós az emelvényre lép, fejbólintással üdvözli a megjelenteket, s végigpillant a széles utcán, amely e pillanatban már nem ura többé szándékainak: az érzelmek túláradnak az emberekben, s ez a könnyes és harsogó üdvözlés sokáig zúg még a levegőben. Horthy Miklós ott áll a ledöntött kassai Honvéd-szobor talapzata előtt, s birtokba veszi a felszabadított várost.”
Csupán hat esztendő adatott meg a Felvidéknek, hogy magyar maradjon. A vesztett második világháború után ismét csehszlovák impérium alá került, amely nemzeti kommunizmusával degradálta másodrendű állampolgárai-vá a felvidéki magyarokat. Habár az „átkos” időszak, csakúgy, mint Csehszlovákia, már a múlté, de a benesi szellem megmaradt, amely ma is fojtogatja és megosztja az ottani magyarokat. Így fordulhatott elő, hogy Nemeshodos református templomkertjében szobrot emeltek volna a kormányzónak, aztán előkerült a nálunk is jól bevált forgatókönyv, vagyis a felhergelt liberális „szlovmagyok” – és nem a szlovákok – azonnal farkast kiáltottak és meghiúsították azt. Hetvenkilenc évvel azután, hogy a honvédek bevonultak a Felvidékre, ahol a magyarság felszabadítóként ünnepelte Horthy Miklóst, most azok identitásvesztett, liberális unokái nemet mondtak a Horthy-szoborra, amellyel nemcsak a kormányzó emlékét, de a saját nagyszüleiket és múltjuk meghatározó fejezetét tagadták meg.