Vélemény és vita
Hétköznapi diktatúra
Ma, amikor boldog-boldogtalan magyarországi diktatúráról beszél, s aki a virtuális Hyde parki emelvényen áll, telekiabálhatja Európát is, érdemes egy kicsit elrévedni, valójában milyen is egy diktatúra
De most nem a politikai felszínt, a pártállami berendezkedést vagy az erőszakszervezetek felhasználását vizsgálva, hanem a „munkás hétköznapokat”. Annál is inkább érdekes lehet ez, mert olyan politikai szereplő is akad ma, aki szerint az ötvenes évek „Rákosi-rendszeréhez” hasonlít a mai világunk. A Kádár-kor meg egyenesen jobb volt. Legyinthetnénk, megmosolyoghatnánk az ambiciózus elemzőket. Pedig ezzel nem szabad tréfálni. Inkább gondolkozzunk el, emlékezzünk vissza. Hogyan is működött egy valódi diktatúra.
A politikai döntéseket moszkvai mintára akkoriban Rákosi Mátyás, Kádár János és a legfelső pártvezetés hozta, de kellettek a végrehajtók is. Mindig és minden téren. A vallatószobákban, a bíróságokon, a munkahelyeken, iskolákban. Ezek az emberek általában semmihez sem értettek, vagyis „mindenhez”, de a hatalom kiszolgálásához biztosan.
Mint például Molnár Erik kommunista jolly joker, aki éppen ott ártott ahová állították. Volt népjóléti, majd tájékoztatásügyi miniszter, kétszer külügyminiszter és kétszer igazságügyi miniszter, a Legfelső Bíróság elnöke, majd a forradalom után a Magyar Történelmi Társulat elnöke. E poszton is sokat lehet ártani.S persze egyetemi tanár, akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas. A külügyminiszterséget a kivégzett Rajk Lászlótól, az igazságügyi miniszterséget az ÁVO-n meggyilkolt Ries Istvántól vette át. Igazságügyi miniszter először a joghalál szempontjából is mélypontnak számító 1950–1952 közti időszakban volt. Utódja Décsi Gyula, az ÁVH Vizsgálati Osztályának vezetője lett, majd egy bányász következett, aki szűk két év alatt egy gyorstalpaló segítségével egészen a miniszterségig vitte. A „megfelelő embert a megfelelő helyre”: a megbízható kommunista elvtársak bármilyen poszton megállják a helyüket. Ebből aztán komoly kalamajka keletkezett. Nem árt emlékezni. Több százezer ítélet a tanú rá.
A szovjet megszállással érkező mindennapi terrort nem tekintem „hétköznapinak”, mert egy rendkívüli helyzet következménye volt. Emberek tízezreinek meggyilkolása, százezreinek elhurcolása rabszolgamunkára, a napi rutinná váló fosztogatások, nemi erőszak, „vetkőztetés”, a részeg tobzódás még a háború következménye volt. Ugyancsak nem tekinthető „hétköznapinak” a leszámolás a politikai ellenfelekkel a népbíróságokon vagy „népítéleteken”, a bíróságokon a koncepciós eljárások eluralkodása. Nem számítom ide a kommunisták egymás közti leszámolásait, a kommunista eszméből fakadó hatalomgyakorlás természetes és törvényszerű megnyilvánulásait.(A Rajk-pertől, egészen Péter Gábor elítéléséig.) Szintén más lapra tartoznak az államosítások, bár ez esetben a tízezres nagyüzemektől az egy-két főt foglalkoztató mozikig, fodrászatokig, kocsmákig és családi vállalkozásokig egyetlen pillanat alatt egy élet vagy több generáció munkájának gyümölcse veszett kárba.
Milyen is volt hát ez a hétköznapi terror? Olyan, hogy börtönbüntetésre vagy javító-nevelő munkára ítélhettek – de akár halálra is – embereket, ha „közellátási bűncselekményt” varrtak a nyakukba. Például, ha a családjuknak enni akartak adni, s eltitkolták az állam elől, hogy ezért levágtak egy disznót, csirkét, bárányt, s nem „szolgáltatták azt be”. Vagy esetleg, ha városiak lévén „szereztek” valahol élelmiszert, nagyobb adagot, mint a megengedett néhány kiló zsír, kolbász vagy liszt, s azt a kamrájukban „rejtegették”. Hogy a jegyrendszerben kiszabott fejadagnál többet, jobbat tudjanak adni a gyermekeiknek. „Forintvédő bizottságok” alakultak a stréberekből és az asszonyok szatyraiban kotorásztak. Honnan van ez a káposzta? Csak 1952-ben negyvenezer embert ítéltek el közellátás elleni bűncselekményért! De négymilliót kényszerítettek az „ügyeskedésre”, csalásra a megtébolyodott állammal szemben. Márpedig az emberek nem születtek csalásra. Az emberek tisztességesen akarnak élni, s ezt tagadta meg tőlük minden hétköznap a diktatúra. Ennek aztán súlyos, máig ható lelki, erkölcsi és egészségügyi következményei lettek.S persze gazdasági következményei. A „trükközés”, a kiskapuk keresése. Kicsiben és nagyban is.
A diktatúrában a munkafegyelmet is bírósági eszközökkel akarták javítani. A „csasztuska”, munkaverseny meg a „zakatolás” kevés eredménnyel járt. Ha a munkás a rossz gépeken, rossz alapanyagból nem megfelelő terméket állított elő – a selejt! –, vagy esetleg tönkrement valamilyen műszer, hamar rásüthették a bélyeget, hogy a „társadalmi tulajdon elleni bűncselekményt” követ el. Hiszen minden társadalmi tulajdonban volt. Az említett évben harmincezer ilyen büntetést szabtak ki a magyar bíróságok. És akkor még örülhettek is az emberek, ha nem jutott el az ügy a rettegett „szabotázsig”. Azért halál járt.
A diktatúrában előfordulhatott, hogy egy este becsengettek, és egy papírlapot nyomtak az emberek kezébe, és másnap már az utolsó mentsvára, az otthona is másé lett. Általában persze egy említett jolly jokeré, aki mégse lakhatott tovább a bányászkolónián, ha már miniszter lett. Hajnalban jött a teherautó, s a kitelepített mehetett valahová a Hortobágyra a „kényszerlakhelyére”. S becsengethettek egy internálási végzéssel is, amit aláírhatott egy ávós alezredes (neki egy három hónapos gyorstalpaló is elegendő volt), s az ember mindenféle bírói ítélet nélkül, csak úgy, egy-két évre ott találhatta magát a magyar Gulagon vagy a hírhedt recski táborban, „míg meg nem döglik”. Hétköznapi dolog volt. Évente tízezreket érintett, s persze a családtagokkal százezreket.
Ha az ember igazolatlanul mulasztott a munkahelyén, vagy „önkényesen” kilépett, esetleg mondott is „valamit”, egy pillanat alatt a bíróság elé került. Ilyesmiért két-három hónap „járt” csak, de az illető káderlapjára rákerült a folt, s előbb-utóbb dosszié is született róla. S akkor már nehezen engedte el a diktatúra. „Rájárt”, figyelte, ha vádlott kellett valamilyen perhez, elővették. A renitenskedőt megfigyelték, talonban tartották. Zsarolták. Gyermekeitől elvették a tanulás lehetőségét. Kértek tőle valamit. Beszervezték. Hamis tanúzásra kényszerítették. Feleségét rávették, hogy váljon el. Önkritikát követeltek a kollektíva előtt. Ítélje el önmagát, az ellenséget, az imperialistákat, az éppen aktuális ellenséget. Mindszentyt és a fekete reakciót, Rajkot és titoista bandáját, Pálffyt és horthysta tisztjeit, Grőszt és imperialista felbujtóit.
Éberség! Mennyire megkeserítette az emberek életét ez a hétköznapi jelszó. Egy irodai szekrényben felejtett kulcs: felhívás az imperialisták kémeinek. Hozzáférhetnek a leltárhoz! Jó esetben csak fegyelmi, önkritika lett a következménye. De a félelem, az állandó rettegés megnyomorította a lelket. S csak tompán, távolról hallatszott a szó: ne féljetek!
A hétköznapi diktatúra kedvenc kifejezése volt az „izgatás”. A népi demokratikus meggyőződés ellen, a téesz ellen, a tanácsválasztás ellen, az ötéves terv ellen, a munkásosztály ellen. Ha valaki elküldte a kommunistákat melegebb éghajlatra, már „konkrét ellenforradalmi tettek területére lépett”. Bánhatta földje, be is csukták. S akik a bezárt fiukért s a földért éltek, ilyenkor bizony sokszor nem láttak más kiutat, mint a kötelet feldobni a padlásgerendára. Nem ölték meg őket, csak felakasztották magukat. Nem a diktatúra statisztikájában szerepelnek. Valami „magyaros” sajátosság… Mint ez a „széthúzás” is. Beköltöztek a házadba, elvették a földedet, börtönbe zárattak „ideológiai” okokból, gyalázták mindazt, ami neked fontos – hazát, kultúrát, nemzetet? S játsszák ezt ma is, csak más kottából?
Bizony van úgy, hogy nem lehet mindenkivel összetartani, pedig milyen kevesen vagyunk, s milyen nagyon kellene az összefogás. A megbocsátás szép gesztus, kinek-kinek a saját döntése. A bűnbánat is. S megnyugtató, hogy egyszer egy áttetsző éjkupolában mindenkinek számot kell adni tetteiről.
A politikai döntéseket moszkvai mintára akkoriban Rákosi Mátyás, Kádár János és a legfelső pártvezetés hozta, de kellettek a végrehajtók is. Mindig és minden téren. A vallatószobákban, a bíróságokon, a munkahelyeken, iskolákban. Ezek az emberek általában semmihez sem értettek, vagyis „mindenhez”, de a hatalom kiszolgálásához biztosan.
Mint például Molnár Erik kommunista jolly joker, aki éppen ott ártott ahová állították. Volt népjóléti, majd tájékoztatásügyi miniszter, kétszer külügyminiszter és kétszer igazságügyi miniszter, a Legfelső Bíróság elnöke, majd a forradalom után a Magyar Történelmi Társulat elnöke. E poszton is sokat lehet ártani.S persze egyetemi tanár, akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas. A külügyminiszterséget a kivégzett Rajk Lászlótól, az igazságügyi miniszterséget az ÁVO-n meggyilkolt Ries Istvántól vette át. Igazságügyi miniszter először a joghalál szempontjából is mélypontnak számító 1950–1952 közti időszakban volt. Utódja Décsi Gyula, az ÁVH Vizsgálati Osztályának vezetője lett, majd egy bányász következett, aki szűk két év alatt egy gyorstalpaló segítségével egészen a miniszterségig vitte. A „megfelelő embert a megfelelő helyre”: a megbízható kommunista elvtársak bármilyen poszton megállják a helyüket. Ebből aztán komoly kalamajka keletkezett. Nem árt emlékezni. Több százezer ítélet a tanú rá.
A szovjet megszállással érkező mindennapi terrort nem tekintem „hétköznapinak”, mert egy rendkívüli helyzet következménye volt. Emberek tízezreinek meggyilkolása, százezreinek elhurcolása rabszolgamunkára, a napi rutinná váló fosztogatások, nemi erőszak, „vetkőztetés”, a részeg tobzódás még a háború következménye volt. Ugyancsak nem tekinthető „hétköznapinak” a leszámolás a politikai ellenfelekkel a népbíróságokon vagy „népítéleteken”, a bíróságokon a koncepciós eljárások eluralkodása. Nem számítom ide a kommunisták egymás közti leszámolásait, a kommunista eszméből fakadó hatalomgyakorlás természetes és törvényszerű megnyilvánulásait.(A Rajk-pertől, egészen Péter Gábor elítéléséig.) Szintén más lapra tartoznak az államosítások, bár ez esetben a tízezres nagyüzemektől az egy-két főt foglalkoztató mozikig, fodrászatokig, kocsmákig és családi vállalkozásokig egyetlen pillanat alatt egy élet vagy több generáció munkájának gyümölcse veszett kárba.
Milyen is volt hát ez a hétköznapi terror? Olyan, hogy börtönbüntetésre vagy javító-nevelő munkára ítélhettek – de akár halálra is – embereket, ha „közellátási bűncselekményt” varrtak a nyakukba. Például, ha a családjuknak enni akartak adni, s eltitkolták az állam elől, hogy ezért levágtak egy disznót, csirkét, bárányt, s nem „szolgáltatták azt be”. Vagy esetleg, ha városiak lévén „szereztek” valahol élelmiszert, nagyobb adagot, mint a megengedett néhány kiló zsír, kolbász vagy liszt, s azt a kamrájukban „rejtegették”. Hogy a jegyrendszerben kiszabott fejadagnál többet, jobbat tudjanak adni a gyermekeiknek. „Forintvédő bizottságok” alakultak a stréberekből és az asszonyok szatyraiban kotorásztak. Honnan van ez a káposzta? Csak 1952-ben negyvenezer embert ítéltek el közellátás elleni bűncselekményért! De négymilliót kényszerítettek az „ügyeskedésre”, csalásra a megtébolyodott állammal szemben. Márpedig az emberek nem születtek csalásra. Az emberek tisztességesen akarnak élni, s ezt tagadta meg tőlük minden hétköznap a diktatúra. Ennek aztán súlyos, máig ható lelki, erkölcsi és egészségügyi következményei lettek.S persze gazdasági következményei. A „trükközés”, a kiskapuk keresése. Kicsiben és nagyban is.
A diktatúrában a munkafegyelmet is bírósági eszközökkel akarták javítani. A „csasztuska”, munkaverseny meg a „zakatolás” kevés eredménnyel járt. Ha a munkás a rossz gépeken, rossz alapanyagból nem megfelelő terméket állított elő – a selejt! –, vagy esetleg tönkrement valamilyen műszer, hamar rásüthették a bélyeget, hogy a „társadalmi tulajdon elleni bűncselekményt” követ el. Hiszen minden társadalmi tulajdonban volt. Az említett évben harmincezer ilyen büntetést szabtak ki a magyar bíróságok. És akkor még örülhettek is az emberek, ha nem jutott el az ügy a rettegett „szabotázsig”. Azért halál járt.
A diktatúrában előfordulhatott, hogy egy este becsengettek, és egy papírlapot nyomtak az emberek kezébe, és másnap már az utolsó mentsvára, az otthona is másé lett. Általában persze egy említett jolly jokeré, aki mégse lakhatott tovább a bányászkolónián, ha már miniszter lett. Hajnalban jött a teherautó, s a kitelepített mehetett valahová a Hortobágyra a „kényszerlakhelyére”. S becsengethettek egy internálási végzéssel is, amit aláírhatott egy ávós alezredes (neki egy három hónapos gyorstalpaló is elegendő volt), s az ember mindenféle bírói ítélet nélkül, csak úgy, egy-két évre ott találhatta magát a magyar Gulagon vagy a hírhedt recski táborban, „míg meg nem döglik”. Hétköznapi dolog volt. Évente tízezreket érintett, s persze a családtagokkal százezreket.
Ha az ember igazolatlanul mulasztott a munkahelyén, vagy „önkényesen” kilépett, esetleg mondott is „valamit”, egy pillanat alatt a bíróság elé került. Ilyesmiért két-három hónap „járt” csak, de az illető káderlapjára rákerült a folt, s előbb-utóbb dosszié is született róla. S akkor már nehezen engedte el a diktatúra. „Rájárt”, figyelte, ha vádlott kellett valamilyen perhez, elővették. A renitenskedőt megfigyelték, talonban tartották. Zsarolták. Gyermekeitől elvették a tanulás lehetőségét. Kértek tőle valamit. Beszervezték. Hamis tanúzásra kényszerítették. Feleségét rávették, hogy váljon el. Önkritikát követeltek a kollektíva előtt. Ítélje el önmagát, az ellenséget, az imperialistákat, az éppen aktuális ellenséget. Mindszentyt és a fekete reakciót, Rajkot és titoista bandáját, Pálffyt és horthysta tisztjeit, Grőszt és imperialista felbujtóit.
Éberség! Mennyire megkeserítette az emberek életét ez a hétköznapi jelszó. Egy irodai szekrényben felejtett kulcs: felhívás az imperialisták kémeinek. Hozzáférhetnek a leltárhoz! Jó esetben csak fegyelmi, önkritika lett a következménye. De a félelem, az állandó rettegés megnyomorította a lelket. S csak tompán, távolról hallatszott a szó: ne féljetek!
A hétköznapi diktatúra kedvenc kifejezése volt az „izgatás”. A népi demokratikus meggyőződés ellen, a téesz ellen, a tanácsválasztás ellen, az ötéves terv ellen, a munkásosztály ellen. Ha valaki elküldte a kommunistákat melegebb éghajlatra, már „konkrét ellenforradalmi tettek területére lépett”. Bánhatta földje, be is csukták. S akik a bezárt fiukért s a földért éltek, ilyenkor bizony sokszor nem láttak más kiutat, mint a kötelet feldobni a padlásgerendára. Nem ölték meg őket, csak felakasztották magukat. Nem a diktatúra statisztikájában szerepelnek. Valami „magyaros” sajátosság… Mint ez a „széthúzás” is. Beköltöztek a házadba, elvették a földedet, börtönbe zárattak „ideológiai” okokból, gyalázták mindazt, ami neked fontos – hazát, kultúrát, nemzetet? S játsszák ezt ma is, csak más kottából?
Bizony van úgy, hogy nem lehet mindenkivel összetartani, pedig milyen kevesen vagyunk, s milyen nagyon kellene az összefogás. A megbocsátás szép gesztus, kinek-kinek a saját döntése. A bűnbánat is. S megnyugtató, hogy egyszer egy áttetsző éjkupolában mindenkinek számot kell adni tetteiről.