Vélemény és vita

Hét perc

A Strasbourgban múlt héten elhangzott hétperces beszéd történelmi jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha röviden felvillantjuk két történelmi előzményét is, az egyiket 2002-ből, a másikat 2010-ből

A Parlament előtt a Kossuth téren 2002. április 13-án az elmúlt ezer év legnagyobb létszámú „nemzetgyűlése” zajlott le. Hogy pontosan mennyien voltunk, az talán soha sem fog kiderülni, de egészen bizonyosan több százezren. Ám sem akkor, sem azóta nem lehetett nyíltan kimondani, hogy valójában mi vezetett félmillió, talán egymillió embert oda azon a szép, napos tavaszi szombat délutánon. Nos, akkor is azt éreztem, ma, tizenhat év távolából, és Orbán Viktor a minap Strasbourgban elmondott hétperces beszédét meghallgatva még inkább úgy érzem, hogy az a nemzetgyűlés egy, a nemzet hosszú távú jövője szempontjából döntő fontosságú „bejelentéssel” akart élni, ami nagyjából a következő volt. „A választások első fordulója nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy a világot irányító »nem létező hatalom« úgy döntött, hogy a rendszerváltás hazug és pusztító rendszerének mégoly enyhe korrekciója is, amivel Orbán Viktor próbálkozott 1998 és 2002 között, megengedhetetlen, ezért az Orbán-kormány »demokratikus« megdöntésére készül. Ez a mostani nemzetgyűlésünk azonban azért jött most össze, mert pontosan tudjuk, hogy az ilyen »konszolidációk« milyen következményekkel szoktak járni, ezért úgy döntöttünk, hogy ha a nyugatias liberális demokrácia »normái« szerint e pusztító következményeknek kell jönniük, akkor köszönjük szépen, de nem kérünk a nyugatias demokráciából, szép volt, jó volt, elég volt. Nincs harag, béke, nyugalom és derű van a szívünkben, de ha a nyugatias liberális demokrácia »ez«, akkor mi inkább valami ettől alapvetően eltérő utat szeretnénk járni.”

Ha lett volna annak a 2002. áprilisi tömegnek „szóvivője”, akkor a tömeg nevében ezt mondta volna el, de nem volt. Pontosabban volt, hisz Orbán Viktor akkor is, most még inkább pontosan tudta, hogy ez a tömeg egyes egyedül tőle várta ezt a szóvivői szerepet, de akkor nem vállalta. Nem vállalta, mert úgy vélte, hogy ez a szembefordulás túl kockázatos lett volna, neki is meg népének is.

Aztán egy újabb kép, 2010 májusából, szintén a Kossuth térről, amikor Orbán Viktor a kétharmados győzelmet követően kormánya élén újra beszédet mond. És bár a dolgok őszinte és nyílt néven nevezése még itt sem igazán megengedett, de azért az akkor is legalább százezres tömegnek lényegében azt próbálja elbeszélni, hogy ugye milyen jó, hogy 2002-ben nem vállaltuk a kockázatot, mert íme, nyolc év után most a saját fegyvereivel győztük le. Mit is? Hát azt a „valamit”, ami „nyóc” éven át mint liberális demokrácia okozott felbecsülhetetlen anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi károkat a nemzetnek. Az ország ugyan romokban hever, de most, a sikeres forradalom és szabadságharc után nekikezdünk az újjáépítésnek. És akkoriban talán szerettük volna azt hinni, hogy ez így is van, és pláne így lesz. Ám még egy év sem kellett ahhoz, hogy a 2010-es győzelem utáni első évértékelő beszédét a következő fordulattal kezdje a miniszterelnök: „Kérdeztem otthon a feleségemet, hogy miről beszéljek ma itt, és ő azt válaszolta, mondj el mindent. No, abból baj lesz, mondtam neki.” A hallgatóság „élénk derűvel” jutalmazta a szellemes indítást, bár az igazán drámai poén az lett volna, ha itt meghajol, és azzal búcsúzik, hogy köszönöm, csak ennyit akartam mondani, mert hisz amit ezután mondhatnék, azt úgysem mondhatom el. Mert hiába vagyok az ország nagy többséggel megválasztott vezetője, a dolgok néven nevezése számomra is végzetes következményekkel járna.

Nos, eltelt újabb nyolc év, és óriási erőfeszítésekkel, és életveszélyes konfliktusok közepette sikerült legalább kicsit lassítani a magyar nemzet nevű emberi közösség lepusztulását. Ám Orbán Viktor most elmondott strasbourgi beszéde, illetve ez az egész színjáték, amivel a globális figyelmeztető és fegyelmező hatalmi szuperstruktúra példát akar statuálni, arra utal, hogy a dolgok 2002 áprilisa óta elhúzódó néven nevezése már nem halogatható sokáig. S nemcsak azért, mert a figyelmeztetés-fegyelmezés után a globális kényszerítő hatalom fegyverarzenáljának durvább eszközei is bevetésre várnak, hanem azért is, mert nincs hová hátrálni. Az elmúlt tizenhat év során teljesen nyilvánvalóvá vált az, amit 2002-ben inkább még csak sejtettünk. Hogy a magát „liberális demokráciának” nevező szerveződési mód valójában egy ma már nem is annyira rejtett globális hatalmi gépezet egyre kíméletlenebb nyílt diktatúrája. Ám egy olyan globális diktatúra, amely „globalómaként” működve végzetes gyorsasággal éli fel a világ erőforrásait, és okádja rá a világra pusztító anyagcsere-végtermékeit részben ökológiai szennyezés, részben szellemi értelemben mindent beszennyező multikulturális moslék formájában. Túl sok taktikai mozgástér így már nem nagyon maradt.

Ez a strasbourgi színjáték is azt jelzi, hogy közeledik az igazság órája, legkésőbb a jövő évi európai parlamenti választásokat követő hónapok során kiderül majd, hogy maradt-e még elegendő életerő Európa népeiben. Hogy képesek-e felismerni mindazt, amit a 2002 áprilisa és 2018 szeptembere között eltelt időben a magyarság többsége felismerni vél. Hogy mindaz, ami magát liberális demokráciaként az emberi létberendezkedés egyetlen elfogadható formájának próbálja beállítani, az a biztos pusztulás felé vezeti a világot és benne Európa egészét is. Ez a hét perc hasznos segítség és útravaló lehet mindehhez.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom