Amióta Éva hazaköltözött, és újra berendezkedett, olyan volt a lakása, mint Hordóé: nem volt benne szinte semmi, csak könyv és lemez. Az sem sok. Semmit nem hozott haza Olaszországból, még egy öngyújtót sem, csak könyvet és zenét.
– Nem akarod, hogy eszedbe jusson ez a tíz év? – kérdezte tőle Lókötő, de a hangja halkabb volt, mint a zene, ami szólt.
– Csak hét és fél év. Hét és egynegyed – mondta Éva, és lehalkította Chopint.
– Ez is onnan van – mutatott a lejátszó felé általánosságban, és Lókötő felvette a lemezborítót a fotelből, ahová Éva lehajította.
– Itthon éveken át kerestem Pollini-felvételt. Nem volt sehol. Ott volt – mondta, aztán letett még egy halom lemezt Lókötő elé a padlóra. Valamennyi Chopin volt. Horowitztól kettő, Pollinitől még három, Rubinsteintől is egy.
– Hallod a különbséget Horowitz meg Pollini közt? – kérdezte Évától, és elnézte Horowitz arcát a lemezen.
Azokon az estéken, amikor az ősz már beszórta aranyfénnyel a külvárost, tőle, az öregtől szerette a legjobban Chopint, míg a szürke, esős nyári délutánokon, amelyek úgy csillogtak, azzal a finom derengéssel, mint az igazgyöngysor szemei, Pollinitől. Eszébe jutott az a régi, hűvös nyár, amit végiggyalogolt, a fülében a zenével. Három hónap alatt talán több mint százszor hallgatta meg a prelűdöket, amíg bejárta Óbudát, a budai Várat és a Tűzoltó utca környékét, aztán a Balatont és Veronát.
Pollini Chopinjének örökre vizes kőfal és ázottaszfalt-szaga van – gondolta, és látta, ahogy a hangok mint esőcseppek zuhognak egy messzi, talán milánói zongorából.
– Hallani – válaszolta Éva hosszú csönd után, és Lókötő felrezzent.
– Mit? – nézett rá zavartan.
– A különbséget. Köztük. A Chopinek között – mondta Éva, és letette a kávéscsészét a földre. Zsolnay volt. Vagy Herendi. Mindig volt érzéke az ilyesmihez. Hogy a földre tegye a Zsolnayt. Vagy a Herendit. A nagyanyja még tudta, melyik melyik.
– Nem szebb, mint az – mutatta egyszer az erkélyajtó alatti beázásfoltokat, és Zsiráf akkor elmosolyodott, hogy nem túlzás-e ez, összehasonlítani egy darabot a falból, amelyről lejött a vakolat, és egy Zsolnay-csészét. Aztán nézték hárman jó ideig az a foltot, majd a csésze mintázatát. Semmivel sem volt csúnyább egyik sem. Amikor Hordó megérkezett, és megkérdezte, mit csinálnak, idiótának nevezte őket. Egyenként. Évát főidiótának.
– És melyiket szereted a legjobban? – kérdezte Lókötő, aztán nekidőlt a könyvespolcnak. Évánál olyan volt, mintha otthon lenne ebben a szinte bútor nélküli semmiben.
– Talán… – mondta Éva bizonytalanul, és Horowitzra mutatott.
– De én Cziffrát is nagyon szeretem – tette hozzá hirtelen, és keresni kezdett a kazetták között.
– Ez csak így van meg. Recseg – mondta, és ahogy megszólalt a Cziffra-féle Chopin, Lókötő számolni kezdte, hányféle hang az az egy hang egy helyen, aztán eszébe jutott, lehet-e ezzel foglalkozni egyáltalán, miközben a világ átmegy önmagán.
– A kettő nem zárja ki egymást – mondta Éva, mintha megint hallaná, min gondolkozik.
– Milyen kettő? – kérdezett vissza talán túl hirtelen Lókötő, és a kislány arcára gondolt, akit a kereszteződésben rángatott az anyja előző nap délután.
Afgánok lehettek. Kurdok. Szírek. Nem lehetett eldönteni. A gyerek állt ott és sírt, a hatsávos út közepén egy hatéves gyerek, miközben a lámpa váltott, és az autók, mintha nem lenne senki az úttesten, elindultak.
– Cziffra és Pollini. Vagy Cziffra és Horowitz – mondta Éva, aztán a földre ült.
Lókötő az ablakhoz sétált. Ha jól kihajolt, ellátott a körútig, ahol újra és újra nekiindult a kocsisor.
– Nem, nem zárja ki egymást. Összefügg – mondta Évának visszafordulva.