Domonkos László

Vélemény és vita

Helyszínelők

Sajnálatos és tragikus esemény történt a minap, a lakásunk alatti bolt mellett halálos áramütés ért egy férfit – nem mindennapian szomorú és felkavaró eset.

Persze nagy a felhajtás, mentőautók, rendőrautók, vagy húsz egyenruhás és egyenruhátlan közeg, bámészkodók, kordon – kék-fehér szalag, jó szorosan körös-körül rögzítve. Hogy közben zajlik az élet, amelyről Ady óta tudjuk, hogy mindig él és élni akar
– nemcsak odakünn, de idebenn is –, az, vélem balgán, természetes. Jönnek-mennek, jönnének-mennének az emberek. Érkeznek is. Látogatók, dolgaikban erre járók, netán hivatalos (szolgálati) ügyekben ide tartók. Csakhogy. Nem oda Buda. De nem ám.

„Bűnügyi helyszín” – tudatja az érkezőkkel a rendőr. Belépni tilos. Mindenkinek, aki nem itt lakik. Küldönc vagyok, futár, érkezik egy srác, legalább hadd csöngethessek föl. Bűnügyi helyszín, már mondtam. De… semmi de. Várakozás, tanácstalanság. Jóval később: lehet szólni, hogy jöhetnek? „Persze, csörgesse meg őket nyugodtan, lehet.” Eset: mint fent. Ezután már: reklamáció. Mégiscsak be kéne engedni az embereket, órák óta tart már a dolog, mi van, ha valakihez orvos jön, netán sürgős üzenet, távirat, ilyesmi…? Ki maga, hogy jön maga ahhoz, hogy bennünket felelősségre vonjon? (Mindez ordítva, a Hatalom mindenkori, bicskanyitogató fensőbbségével.) Én kérem szépen, itt lakom, és…

Nincs és. Fölényeskedő, ingerült, akár arcátlannak is nevezhető kioktatás, fenyegető és – ne szépítsük – bravúrosan bunkó fellépés van. Szépen idézi 2006. október 23-át. A szemünket ugyan nem lövik ki, sőt még azonosító is van rajtuk, de ez minden jó, amit a terepszakaszt öntudatosan birtokoló Nagyrabecsült Helyszínelőkről el lehet mondani. Két civil ruhás közeg közülük (nyakában tábla, ország-világ lássa, ki fia-borja) – magas, kopasz, izomagyú Barbaricum Hungaricum –, plusz egy hölgy – közönséges, nagyszájú, fiatalt-öreget sértegető – viszi a prímet: „szégyellje magát és hagyja el a helyszínt”, továbbá „még nekünk kéne bocsánatot kérnünk, mi?”.

Igen, hölgyem. Kéne. Bizony. Merthogy itt MI vagyunk itthon. Még akkor is – és pláne – ha még csak nem is bűnügy, mindössze egy szerencsétlen baleset történt. Ők meg közben (látjuk!) – szolgálnak. És védenek. Állítólag. Helyszínelve. Is. Így. Nagyképűsködve, pimasz arroganciával, fontoskodva-hatalmaskodva. Undorítóan. A lakosság rokonszenvére látványosan imigyen apellálva. És még mondja valaki, hogy nincs fejlődés a Kádár-éra vagy 2006 októbere óta. Hiszen már nem elvtársaznak és van rajtuk azonosító. Mily kár, hogy a jelenség is azonosítható.