Vélemény és vita

Héják és hiénák

Napok óta az jár a fejemben, milyen lesz hazafelé tartani a választások utáni éjszakán

Hogyan fest majd szemközt Buda, s milyen gondolatokat ébreszt bennem a Gellért-hegy, a fényárban úszó nagyszálló, s távolabb a Vár, a Mátyás-templom és a Halászbástya? Biztosan eszembe jut majd Ottlik Géza merengése arról, hogy Buda túlélte sorra lakóit, keltákat, rómaiakat, hunokat, gótokat, longobárdokat, avarokat, és valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is. Vajon keserűséggel a szívemben tekintek át a túlsó partra, vagy dacos örömmel? Azt gondolom-e majd, hogy megakadályoztuk Buda újabb pusztulását: kinyilvánítottuk, hogy mi nem akarunk a felsorolt elődeink sorsára jutni. S ezzel megakadályoztuk, hogy újra besomfordálhasson az engesztelhetetlenség pusztító réme a várfalak mögé, hiszen már láttuk a szultánok, führerek, pártfőtitkárok alakjában is őt triumfálni nálunk, s a tündéreket is sértődötten elvonulni.

Sosem adjátok fel?! – kérdezem majd magamban, s persze tudom a választ is. De az is lehet, hogy rezignáltan állapítom meg a korlátnak dőlve, hogy a megrepedt tudatú, s ezért az egymás elleni ádáz harcban meggyengült magyarság megint utat nyitott egy hosszú-hosszú hódoltságnak. S egy csoport rossz arcú fiatal már dönti is le a keresztet a Gellért-hegy oldalában, és eszelős tekintettel színes festékkel mázolja be a közéjük lépő szerzetes ruháját és arcát. Az ősz barát nem mozdul, nem is védekezik. Bús szeméből könny folyik – látom innen is, mert megcsillan a Hold fényében, s kristályként ezer darabban robban fel a földre hullva.

Ellegyintem a képet, s elindulok a Nagykörút felé, a hatos villamoshoz – régebbi időkből úgy emlékszem ez egész éjjel jár –, hogy eljussak a Margit hídon át Budára. Vajon milyen lesz kibámulni az ablakon, nézni az elsuhanó kapualjakat? Bekukkantani a Corvin közbe, ott van-e még az ágyú, meg a golyószóró, és a srácok nem alszanak-e, vigyáznak a strázsán? Marika és a kis Varga hozza-e a lőszereket, ennivalót? S vajon kiszakad-e belőlem a sóhaj: megérte fiúk! Jönnek majd még újabb ostromok, újabb muszkák, csak akkor is legyetek a helyeteken, legyetek köztünk mikor a megbolondult világ fordul ellenünk.

Megtörténhet az is, hogy kiábrándító csatornaszag árad majd a mozi felől, s szájas sokaság kéjesen gyalázza, csúfolja éppen a szabadság, magyarság szent helyét, s nevetve tagadja meg szép eszméinket, azt sem bánva, hogy lelke kiröpül halálra. Tapsot s pénzt is kap a produkcióért: megérte. Talán meglátok egy ablakon kihajoló férfit, aki azt hajtogatja: kár, kár, ami történik. A taps és a pénz is hamis. De a harsogásban elvész a gyenge hang.

A villamos már suhan tovább, ott látom a fiúkat a Pál utcából, nagy komolyan diskurálnak, s határozottan megindulnak Boka után. Hova mennek, hova lettek? Sőt: hova lettünk? A grund, a tér nem jön vissza soha már. Grundok, labdaterek helyett edzőpályák, tornatermek, stadionok épültek. Valahogyan tényleg más lett a világ, bár az a hetedik fiú ma is ott áll valahol a labdatér mellett, és nem tud beállni játszani most sem. Kár, kár – hallom még a fülemben, pedig nem is olyan biztos az, mert az új dalokat valakinek most is meg kell írnia.

Hogyan lesz mégis? Kételyek, mindig a kételyek, pedig nagy és elnémító a győzelem. Talán ez jár majd a fejemben, vagy lehet, hogy nem? Már az EMKE-nél vagyunk. Látom összeomlani, ledönteni a Nemzeti Színházat. Akik ezt megtették, ma is itt hirdetik, hogy nemzetre semmi szükség. A „haza”, micsoda avítt fogalom, család, gyermek: lidércnyomás. Építeni?! Minek, kinek? Hacsak nem az ostromló seregnek.

Lehet, hogy félelmet fogok érezni – nem magam miatt, de enyéim sorsát vizsgálva –, mint valaha éjszaka az erdőben, mert rosszul alakultak a dolgok, nagyon rosszul. Ha nem sikerül most múltból, jelenből szép hidat ácsolni a jövőbe, valami meghal bennünk, leginkább a remény. S remény nélkül nehéz élni, főleg a jövőnek élni. Akkor talán elgondolkodom – már az Oktogonnál járunk –, milyen lehet a semmi igazságában hinni, fiatalon vagy már a zord Halál közeledtét várva. A semmi igazsága, nem is valódi igazság, de nagyon lehet hinni benne, mert erős és megingathatatlan, hiszen minden érv lepattan róla. A semmi igazsága, sokan hiszik ma, elpusztíthatja a gyönge és erős embert, sőt az Istent is. A semmi igazsága, a semminél is kevesebb valami: a hazugság. És mennyi hazugság volt körülöttünk. Nagy szerencséje egy nemzetnek, ha a hazugságtengerből ki tudja halászni azt a néhány igazságot, amely fennmaradását biztosítja.

Lám, megint sikerült! – gondolom majd megpillantva a Margit hidat, s mögötte a budai dombokat. Vagy eltiport az átkozott apagyilkos? S most megint meggyötör? Száz évre, vagy örökre? „Mit érdekel engem száz év és az örökkévalóság!” – súgja a fülembe egy álom tükrében vigyorgó arc. – Felvettem a bérem, ide süss! Két napra elég lesz, s ha elfogy, majd jön más.” Közben már a római amfiteátrum mellett robog a busz, s arra gondolok, lesz-e elég időnk, hogy egyszer be is fejezhessünk valamit, amit elkezdtünk? Vagy ha valamit elrontottunk, tudunk-e javítani anélkül, hogy mindig mindent elölről kellene kezdeni? Nagy nevetség lenne, ha éppen a népakarat és a demokrácia akadályozna meg minket a tetthazafiságban. Akkor is, ha manipulált népakaratnak és torzszülöttnek gondolnánk, s megsértődnénk a demokráciára. De ezt ne tegyük, mert, hogy egyáltalán van esélyünk jól dönteni – s ami legalább ilyen fontos –, Európának is van esélye, azt a demokráciának köszönhetjük.

A nemzet javát előmozdító szabadság. Ez az, amire szükségünk lett volna mindig, és van ma is. És idő, amiből mindig kevés van. Magyarország legutóbb 1989–90-ben háborús méretű összeomlást szenvedett el. Szerencsére nem halottakkal, de megnyomorított életekkel és valóságos gazdasági romokkal. Nem először jártunk úgy, hogy „törökidőbeli csibéinkre hirtelenül csapott reá a finom, de éhes nyugati héja”. Ennek (is) isszuk a levét több mint negyedszázada, s ha ehhez hozzávesszük a náci sas meg a kommunista hiéna évtizedeit, a kétfejű sas meg a félhold évszázadait, leírva is soknak tűnik. S most megint a héják és hiénák szikkadt kara tör nyílt dühvel nemzetre s szabadságra is. Elárasztja földrészünket, s aki nem akar megfulladni, az ellen „eljárást” indít. Öngyilkosságot ajánl egy „szebb jövő reményében”. Nagyon emlékeztet ez korábbi időkre, de akkor legalább azt ki tudtuk vívni, hogy cseppnyire sajátosan magyarként illeszkedjünk az aktuális birodalmakba. Erdélybe, vármegyébe, falvakba, nyelvbe, reménybe bújva. A cseppben – ha könnycsepp is volt –, a tekintetünk is benne ragyogott.

Vajon milyen érzéssel szállok le majd Csillaghegyen a buszról vasárnap éjféltájt, ha már sejteni lehet a választások eredményét? A jövőről mit gondolok majd? Kiszámíthatónak vagy bizonytalannak érzem?

Az biztos, hogy pillantást vetek Czetz János honvéd tábornok emléktáblájára, amely alatt talán még ott hervadoznak a forradalom évfordulóján elhelyezett koszorúk. S bár a székely katonaember csak huszonhét évet élhetett hazájában, s kétszer annyit idegenben, mégis általa felderengenek az erdélyi városok, a csíki hegyek, Bem tábornok fehér szakálla, s valahol a lengyel mögött Petőfi Sándor is, meg a csucsai szoros, fent a Boncza-kastéllyal, s talán Ady Endre éppen akkor érkezik kissé megviselten, vonaton Budapestről.

Így „társaságban” könnyebb lesz elindulni gyalog hazafelé, elmerengve azon, hogy nincs olyan földi erő, amely kiradírozhatná az emlékezetből az élni akarást, az életet. A csillagos tavaszi égre felnézve – mint mindig, ha arra kószálnak a gondolataim – az a csucsai huszonhét ember jut eszembe, aki az ezredforduló után még magyarnak vallotta magát a száz év előtti ötszázból, a mára több ezresre duzzadt román tengerben. Vajon él-e még az a huszonhét? S aki él, szívesen él-e? S eljut-e hozzánk halk éneke az erdélyi fuvallatok hátán arról, hogy az első halál után nincs második?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom