Vélemény és vita
Héják és galambok
Egyes nyugati szakértők máris attól félnek, hogy az amerikai neokonok politikájukkal Oroszországot Kína felé terelik
Nem könnyű eligazodni Washington külpolitikáján Donald Trump megválasztása óta, hiszen a Trump által hangoztatott nézetek, például az Oroszországgal való viszony javítására tett kijelentések, ütköznek kormányzati emberek, így James Mattis védelmi miniszter, Mike Pompeo CIA-igazgató vagy Nikki Haley ENSZ-nagykövet kijelentéseivel.
Paul Craig Roberts, aki Ronald Reagan elnöksége alatt pénzügyminiszter-helyettes volt, és segített kidolgozni az akkori időket jellemző stagflációt megfékező gazdaságpolitikát, majd az idők során publikációs tevékenységéről és a Bush-, majd az Obama-kormányzat agresszív külpolitikájának heves ellenzéséről vált ismertté, saját blogján megjelent legutóbbi cikkében megmagyarázza az ellentmondást.
„Meg kell értenünk, hogy bár Trumpot elnöknek választották, az Egyesült Államok külpolitikájában a neokonzervatívok maradtak a meghatározók, és az ő elkötelezettségük Amerika hegemóniájához és az egypólusú világhoz ugyanolyan szilárd maradt, mint mindig is volt. A neokonzervatív ideológia intézményessé vált a CIA egyes részeiben, a külügyminisztériumban és a Pentagonban. A neokonzervatívok megtartották befolyásukat a médiában, az agytrösztökben, az egyetemi fakultásokon, az alapítványokban és a Külkapcsolatok Tanácsában.” (Paul Craig Roberts: What is Henry Kissinger Up To?)
Trump nem volt abban a helyzetben, hogy összehangolt politikával és szakértői csapattal induljon neki az elnökválasztásnak, hiszen kívülálló volt, és a múlt év elején, sőt, még napokkal a választások előtt is nem sokan fogadtak volna arra, hogy ő lesz az elnök. De még ha lett volna is csapata és koherens programja, az általa képviselt nézetek ellentétesek az establishment és saját pártja vezetőinek nézeteivel és érdekeivel, ezért kabinetje kiválasztásánál engednie kellett, hiszen a kabinet tagjait a szenátusnak és a képviselőháznak is jóvá kellett hagynia. Az egyes megnyilvánulások közötti különbségek tehát főként ebben lelik magyarázatukat.
A Craig Roberts által adott felsorolásból az is látszik, hogy mi mindennek kell együttműködnie egy ország politikájának meghatározásához. Önmagában a politikus kevés, kell mindenekelőtt a média (ezen belül a szaklapok is), amely az adott politika egyedül üdvözítő voltát sulykolja, kellenek a kutatóintézetek, agytrösztök, ahol a politikát kidolgozzák, az egyetemek, ahol mindezt alátámasztják és beégetik az új generációk fejébe. Kellenek az alapítványok, amelyek az előbbieket finanszírozzák, és a társaságok – gyűlések, konferenciák –, ahol ezt a politikát megvitatják, és a hasonló gondolkodásúak egymást még inkább meggyőzik igazukról, míg az ellenvéleményt hangoztatókat kizárják, szakmailag ellehetetlenítik. Ezek után már természetes, hogy az államigazgatási intézményeket is az e politikával azonosulni tudókkal töltik fel.
Az amerikai neokonzervativizmus úttörőjének Irving Kristolt (1920-2009) tartják, aki ismert és nagy hatású publicista volt, továbbá a The National Interest, azaz A Nemzeti Érdek című kéthavi folyóirat alapítója, később a The American Enterprise Institute munkatársa. Maga Irving Kristol azonban nem volt „neokon” abban az értelemben, ahogyan ma a valamikori neokonzervatívok utódjaira tekintünk. Az ő szemében a neokonzervativizmus még a kisebb államot, a kínálati, neokonzervatív gazdaságpolitikát jelentette, de semmiképpen sem az intervencionalista külpolitikát. Ellenezte például az első iraki háborút, mondván, hogy a vége az lesz, hogy Amerikának kell Irakot kormányoznia, és egy civilizált ember, józan ésszel nem akarhat ilyesmit. A fia, William „Bill” Kristol (1952-) viszont már igazi neokonná, a második iraki háború egyik fő kezdeményezőjévé vált. Míg az Irving Kristol által alapított The National Interest mind a mai napig realista külpolitikát sugall, a The American Enterprise Institute és más hasonló agytrösztök köré csoportosult neokon utódok kifejezetten az amerikai hegemónia, az intervencionalista politikai hívei.
Utóbbiak közé sorolható például John McCain, aki miután a múlt szilvesztert a donyecki front közelében, Petro Porosenko ukrán elnök és ukrán katonák társaságában töltötte, a szembenálló felek között a harcok rövidesen kiújultak. Neki Trump egy Twitter-bejegyzésben azt ajánlotta, hogy a harmadik világháború kirobbantásán való spekuláció helyett inkább az illegális bevándorlás megfékezésével kellene foglalkoznia. Az American Enterprise Institute-höz kötődő ismert ideológusok – például Frederick W. Kagan, aki John McCainnel, Joseph Liebermannal, Paul Wolfowitzal, Lynne Cheneyvel és John Boltonnal együtt – a második iraki háború fő támogatói voltak. Frederick W. Kaganról érdemes megjegyezni, hogy testvére annak a Robert Kagannak, aki ismert lapokban megjelenő publikációiban az amerikai intervencionalista politika egyik fő szorgalmazója és egyben férje a kijevi puccsot szervező Victoria Nuland volt külügyminiszter-helyettesnek. Egyébként Trump elsőként menesztette. Mindkettejük apja, illetve Nuland apósa Donald Kagan, a Yale egyetem professzora, aki Frederick fiával együtt még 2000-ben könyvet írt a katonai kiadások jelentős növelésének szükségességéről. Az összetartó család – mint látható – az amerikai külpolitika fő meghatározói közé tartozik.
Ám Amerika vezető és interven-cionista szerepének megideológi-zálása korábbra, a Szovjetunió összeomlásának idejére nyúlik vissza, és Charles Krauthammer nevéhez fűződik. Krauthammer, a nagy amerikai és világlapok egyik legszorgalmasabb kommentátora, egy 1990-ben az amerikai külpolitika meghatározó folyóiratában, a Foreign Affairsben írt cikkében szembeszállt azokkal a nézetekkel, amelyek a kétpólusú világrend összeomlása után többpólusú világrend eljövetelét vetítették előre. Krauthammer az egypólusú, Amerika által dominált világrend kialakulását és fennmaradását hirdette: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága. Az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását.” És ami ezután következett, ott valóban nemigen lehetett szégyenérzetet találni. Az első iraki háborút követően az Irak ellen bevezetett szankciók következtében éhezés, egészséges ivóvíz- és gyógyszerhiány miatt mintegy ötszázezer gyerek halt meg. Madeleine Albright, a szankciók idején Amerika ENSZ-nagykövete, majd külügyminisztere, amikor arról kérdezték, hogy – figyelembe véve a népirtásmértékű gyermekhalált – megérte-e a szankciók bevezetése, habozás nélkül igennel válaszolt. Egyébként ő volt a Szerbia elleni bombatámadások fő kezdeményezője, az ellen az ország ellen küldve az amerikai légierőt, amely menedéket adott neki és családjának, amikor Prágából a nácik elől menekülniük kellett.
Még hosszasan lehetne sorolni az amerikai külpolitikai héjákat, így nem említettük például Zbigniew Brzezinskit, a NATO-expanzió egyik legfőbb szorgalmazóját, Condoleezza Rice-t és Eliot Cohent, az iraki háború és általában az intervencionista politika fő támogatóit, és illendő bemutatni a sajnos sokkal gyengébb másik oldalt, a „galambok” közé sorolt politikusokat és publicistákat is. E téren ismertségben és hatásban kiemelkedő Henry Kissinger, aki Nixon, majd Ford elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, illetve külügyminisztere volt. Nevéhez köthető a Szovjetunióval való viszony javítása, az enyhülési politika – a stratégiai fegyverek korlátozása –, a vietnami háború befejezése és a Kínával való kapcsolatok normalizálása. A most 94 éves politikus hivatali ideje után is aktív maradt, és továbbra is a nemzetközi kapcsolatok javítása volt a fő célja. Már a kilencvenes évek közepén, amikor a NATO terjeszkedése – többek között Magyarország belépésével – megindult, fellépett az átgondolatlan expanzió ellen. Ukrajnával kapcsolatban az a véleménye, hogy a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Szerinte az ukrán válság megoldása egy Finnországhoz hasonlóan semleges, a NATO-nak nem elkötelezett, de a Nyugattal, ugyanakkor Oroszországgal is jó kapcsolatokat ápoló Ukrajna lehetne. De nemcsak Kissinger, hanem a princetoni és New York-i egyetem Oroszországgal foglalkozó professzora, Stephen Cohen is helyteleníti az amerikaiak Oroszország-politikáját. Cohen egy, a The Nationben írott cikkében azt fejtegette, hogy Putyin nem az a neoimperialista gonosztevő, mint ahogy azt a nyugati politikusok és sajtó beállítják, hanem talán Gorbacsovot és Jelcint kivéve az elmúlt négyszáz év legkevésbé autoriter orosz vezetője. Egyes nyugati szakértők – például John J. Mearsheimer a chicagói egyetem professzora – máris attól félnek, hogy az amerikai neokonok politikájukkal Oroszországot Kína felé terelik, holott, ahogy Mearsheimer fogalmaz a befolyásos Foreign Affairs amerikai folyóiratban: „Egyszer az Egyesült Államoknak szüksége lesz Oroszország segítségére, hogy az egyre erősebb Kínát féken tartsa.”
Vannak tehát erők az Egyesült Államokban, amelyek az unipoláris, Amerika hegemóniájára és intervencionalizmusára épülő politika helyett a realitásokat jobban figyelembe vevő politikát javasolnak. Kissinger máris felajánlotta segítségét az elnöknek. Kérdés azonban, hogy akár együtt is meg tudnak-e birkózni a korábbi adminisztráció teljességét, az intézményeket elfoglaló és Trump kormányzatában is erősen jelen lévő neokon felfogással. Mivel a ki kit győz le kérdése még nem dőlt el, az amerikai külpolitikában jó ideig bizonytalansággal és ellenmondásos kijelentésekkel és cselekedetekkel kell számolnunk.
Paul Craig Roberts, aki Ronald Reagan elnöksége alatt pénzügyminiszter-helyettes volt, és segített kidolgozni az akkori időket jellemző stagflációt megfékező gazdaságpolitikát, majd az idők során publikációs tevékenységéről és a Bush-, majd az Obama-kormányzat agresszív külpolitikájának heves ellenzéséről vált ismertté, saját blogján megjelent legutóbbi cikkében megmagyarázza az ellentmondást.
„Meg kell értenünk, hogy bár Trumpot elnöknek választották, az Egyesült Államok külpolitikájában a neokonzervatívok maradtak a meghatározók, és az ő elkötelezettségük Amerika hegemóniájához és az egypólusú világhoz ugyanolyan szilárd maradt, mint mindig is volt. A neokonzervatív ideológia intézményessé vált a CIA egyes részeiben, a külügyminisztériumban és a Pentagonban. A neokonzervatívok megtartották befolyásukat a médiában, az agytrösztökben, az egyetemi fakultásokon, az alapítványokban és a Külkapcsolatok Tanácsában.” (Paul Craig Roberts: What is Henry Kissinger Up To?)
Trump nem volt abban a helyzetben, hogy összehangolt politikával és szakértői csapattal induljon neki az elnökválasztásnak, hiszen kívülálló volt, és a múlt év elején, sőt, még napokkal a választások előtt is nem sokan fogadtak volna arra, hogy ő lesz az elnök. De még ha lett volna is csapata és koherens programja, az általa képviselt nézetek ellentétesek az establishment és saját pártja vezetőinek nézeteivel és érdekeivel, ezért kabinetje kiválasztásánál engednie kellett, hiszen a kabinet tagjait a szenátusnak és a képviselőháznak is jóvá kellett hagynia. Az egyes megnyilvánulások közötti különbségek tehát főként ebben lelik magyarázatukat.
A Craig Roberts által adott felsorolásból az is látszik, hogy mi mindennek kell együttműködnie egy ország politikájának meghatározásához. Önmagában a politikus kevés, kell mindenekelőtt a média (ezen belül a szaklapok is), amely az adott politika egyedül üdvözítő voltát sulykolja, kellenek a kutatóintézetek, agytrösztök, ahol a politikát kidolgozzák, az egyetemek, ahol mindezt alátámasztják és beégetik az új generációk fejébe. Kellenek az alapítványok, amelyek az előbbieket finanszírozzák, és a társaságok – gyűlések, konferenciák –, ahol ezt a politikát megvitatják, és a hasonló gondolkodásúak egymást még inkább meggyőzik igazukról, míg az ellenvéleményt hangoztatókat kizárják, szakmailag ellehetetlenítik. Ezek után már természetes, hogy az államigazgatási intézményeket is az e politikával azonosulni tudókkal töltik fel.
Az amerikai neokonzervativizmus úttörőjének Irving Kristolt (1920-2009) tartják, aki ismert és nagy hatású publicista volt, továbbá a The National Interest, azaz A Nemzeti Érdek című kéthavi folyóirat alapítója, később a The American Enterprise Institute munkatársa. Maga Irving Kristol azonban nem volt „neokon” abban az értelemben, ahogyan ma a valamikori neokonzervatívok utódjaira tekintünk. Az ő szemében a neokonzervativizmus még a kisebb államot, a kínálati, neokonzervatív gazdaságpolitikát jelentette, de semmiképpen sem az intervencionalista külpolitikát. Ellenezte például az első iraki háborút, mondván, hogy a vége az lesz, hogy Amerikának kell Irakot kormányoznia, és egy civilizált ember, józan ésszel nem akarhat ilyesmit. A fia, William „Bill” Kristol (1952-) viszont már igazi neokonná, a második iraki háború egyik fő kezdeményezőjévé vált. Míg az Irving Kristol által alapított The National Interest mind a mai napig realista külpolitikát sugall, a The American Enterprise Institute és más hasonló agytrösztök köré csoportosult neokon utódok kifejezetten az amerikai hegemónia, az intervencionalista politikai hívei.
Utóbbiak közé sorolható például John McCain, aki miután a múlt szilvesztert a donyecki front közelében, Petro Porosenko ukrán elnök és ukrán katonák társaságában töltötte, a szembenálló felek között a harcok rövidesen kiújultak. Neki Trump egy Twitter-bejegyzésben azt ajánlotta, hogy a harmadik világháború kirobbantásán való spekuláció helyett inkább az illegális bevándorlás megfékezésével kellene foglalkoznia. Az American Enterprise Institute-höz kötődő ismert ideológusok – például Frederick W. Kagan, aki John McCainnel, Joseph Liebermannal, Paul Wolfowitzal, Lynne Cheneyvel és John Boltonnal együtt – a második iraki háború fő támogatói voltak. Frederick W. Kaganról érdemes megjegyezni, hogy testvére annak a Robert Kagannak, aki ismert lapokban megjelenő publikációiban az amerikai intervencionalista politika egyik fő szorgalmazója és egyben férje a kijevi puccsot szervező Victoria Nuland volt külügyminiszter-helyettesnek. Egyébként Trump elsőként menesztette. Mindkettejük apja, illetve Nuland apósa Donald Kagan, a Yale egyetem professzora, aki Frederick fiával együtt még 2000-ben könyvet írt a katonai kiadások jelentős növelésének szükségességéről. Az összetartó család – mint látható – az amerikai külpolitika fő meghatározói közé tartozik.
Ám Amerika vezető és interven-cionista szerepének megideológi-zálása korábbra, a Szovjetunió összeomlásának idejére nyúlik vissza, és Charles Krauthammer nevéhez fűződik. Krauthammer, a nagy amerikai és világlapok egyik legszorgalmasabb kommentátora, egy 1990-ben az amerikai külpolitika meghatározó folyóiratában, a Foreign Affairsben írt cikkében szembeszállt azokkal a nézetekkel, amelyek a kétpólusú világrend összeomlása után többpólusú világrend eljövetelét vetítették előre. Krauthammer az egypólusú, Amerika által dominált világrend kialakulását és fennmaradását hirdette: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága. Az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását.” És ami ezután következett, ott valóban nemigen lehetett szégyenérzetet találni. Az első iraki háborút követően az Irak ellen bevezetett szankciók következtében éhezés, egészséges ivóvíz- és gyógyszerhiány miatt mintegy ötszázezer gyerek halt meg. Madeleine Albright, a szankciók idején Amerika ENSZ-nagykövete, majd külügyminisztere, amikor arról kérdezték, hogy – figyelembe véve a népirtásmértékű gyermekhalált – megérte-e a szankciók bevezetése, habozás nélkül igennel válaszolt. Egyébként ő volt a Szerbia elleni bombatámadások fő kezdeményezője, az ellen az ország ellen küldve az amerikai légierőt, amely menedéket adott neki és családjának, amikor Prágából a nácik elől menekülniük kellett.
Még hosszasan lehetne sorolni az amerikai külpolitikai héjákat, így nem említettük például Zbigniew Brzezinskit, a NATO-expanzió egyik legfőbb szorgalmazóját, Condoleezza Rice-t és Eliot Cohent, az iraki háború és általában az intervencionista politika fő támogatóit, és illendő bemutatni a sajnos sokkal gyengébb másik oldalt, a „galambok” közé sorolt politikusokat és publicistákat is. E téren ismertségben és hatásban kiemelkedő Henry Kissinger, aki Nixon, majd Ford elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, illetve külügyminisztere volt. Nevéhez köthető a Szovjetunióval való viszony javítása, az enyhülési politika – a stratégiai fegyverek korlátozása –, a vietnami háború befejezése és a Kínával való kapcsolatok normalizálása. A most 94 éves politikus hivatali ideje után is aktív maradt, és továbbra is a nemzetközi kapcsolatok javítása volt a fő célja. Már a kilencvenes évek közepén, amikor a NATO terjeszkedése – többek között Magyarország belépésével – megindult, fellépett az átgondolatlan expanzió ellen. Ukrajnával kapcsolatban az a véleménye, hogy a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Szerinte az ukrán válság megoldása egy Finnországhoz hasonlóan semleges, a NATO-nak nem elkötelezett, de a Nyugattal, ugyanakkor Oroszországgal is jó kapcsolatokat ápoló Ukrajna lehetne. De nemcsak Kissinger, hanem a princetoni és New York-i egyetem Oroszországgal foglalkozó professzora, Stephen Cohen is helyteleníti az amerikaiak Oroszország-politikáját. Cohen egy, a The Nationben írott cikkében azt fejtegette, hogy Putyin nem az a neoimperialista gonosztevő, mint ahogy azt a nyugati politikusok és sajtó beállítják, hanem talán Gorbacsovot és Jelcint kivéve az elmúlt négyszáz év legkevésbé autoriter orosz vezetője. Egyes nyugati szakértők – például John J. Mearsheimer a chicagói egyetem professzora – máris attól félnek, hogy az amerikai neokonok politikájukkal Oroszországot Kína felé terelik, holott, ahogy Mearsheimer fogalmaz a befolyásos Foreign Affairs amerikai folyóiratban: „Egyszer az Egyesült Államoknak szüksége lesz Oroszország segítségére, hogy az egyre erősebb Kínát féken tartsa.”
Vannak tehát erők az Egyesült Államokban, amelyek az unipoláris, Amerika hegemóniájára és intervencionalizmusára épülő politika helyett a realitásokat jobban figyelembe vevő politikát javasolnak. Kissinger máris felajánlotta segítségét az elnöknek. Kérdés azonban, hogy akár együtt is meg tudnak-e birkózni a korábbi adminisztráció teljességét, az intézményeket elfoglaló és Trump kormányzatában is erősen jelen lévő neokon felfogással. Mivel a ki kit győz le kérdése még nem dőlt el, az amerikai külpolitikában jó ideig bizonytalansággal és ellenmondásos kijelentésekkel és cselekedetekkel kell számolnunk.