Hazai élelmiszer és jólét

Főként azért, mert a növekvő gazdaságot látja jóléte forrásának. Arra már kevésbé figyel, hogy a növekedés mérésére használt, közhellyé vált mérőszám, a bruttó társadalmi termék (GDP) alapján a jólétpotenciál meghatározása lehetetlen, mert az semmit nem mond a lakosság jólétét megalapozó jövedelmek alakulásáról, hiszen a keletkezett jövedelmek mindig megoszlanak belföldi és külföldi szereplők között. Szélsőséges esetben még az is előfordulhat, hogy a növekvő GDP ellenére a jólétet biztosító hazaiak jövedelme csökken (ez történt a Bokros–Surányi „exportvezérelt GDP-álompáros” működése alatt).
A növekedési GDP-kánon helyett és elérhető valós nemzeti jövedelemstatisztikák hiányában okosabb az általános jólét alakulását olyan létfontosságú áruk fogyasztásának alakulásából levezetni, amelyeket a teljes népesség fogyaszt. Ilyenek az alapvető élelmiszerek: a sertéshús, a baromfi, a tojás és a tej fogyasztása. Ezeket naponta fogyasztjuk, és ezekből számtalan további élelmiszertermék is készül. Eddig nem találtak fel semmit, ami ezeket a táplálkozásunkban alapvetően helyettesíthetné, de azt sem, hogy a napi táplálkozás – káros következmények nélkül – ezek mellőzésével megoldható lenne. Történelmileg elért fogyasztásunk egy főre vetített szintjétől való bárminő csökkenés jelzi a létnívó átlagos csökkenését, bármit is mond a GDP (az üzletben egyébként GDP-ért semmit nem lehet vásárolni, csak a jövedelemként kapott forintokért). A fogyasztási számok viszont drámai romlást mutatnak az elmúlt harminc évben, egészen 2013-ig.

A sertés tőkehús fogyasztása ötvenöt, a tojásé és a tejé hatvanöt százalékra esett vissza. Mindezt csak kis részben kompenzálta a baromfihús-fogyasztás huszonöt százalékos emelkedése, ami jórészt a pulykahúsevés robbanásszerű megjelenése miatt történt. A fogyasztáscsökkenés miatt a rendszerből eltűnt évi mintegy kétmillió hízott sertés, százezernyi fejőstehén és mintegy félmilliárd tojótyúk. És természetesen azok a kis (korábban háztájinak nevezett) gazdaságok is – velük együtt pedig családok sokaságának a létalapja –, amelyek ezeket a termékeket előállították. Ennél természetesen sokkal több is veszett azért, mert a csökkent fogyasztásnak is egy jelentős hányadát importból szerezzük be, és nem csak ezekből a termékekből, de gyümölcsből és zöldségből is (a megfeleződött sertéshúsfogyasztás a hajdani állomány kétharmadának eltűnésével járt). Vidéki, falusi, kisvárosi településeink lakóépület-homlokzatai jól jelzik a folyamatot, egyre szaporodnak az elhagyott, esetleg új gazdára váró, korábban élettel teli épületek.
A legutóbbi időkig a gazdasági növekedés fenntarthatóságának biztosítása jórészt az exportorientált termékek kibocsátásának növelésére, a GDP-növelő, de a hazai jövedelmeket kevésbé figyelembe vevő területekre összpontosult. Ide irányultak az állami támogatások. Néhány éve azonban a hazai fogyasztás bővülése is feliratkozott a gazdasági növekedés faktorai közé, alapvetően a javuló költségvetési helyzetből fakadó reáljövedelmek (bérek, nyugdíjak) növekedése miatt. Ez az újszerű jelenség (több mint harminc éve csak az exportvezérelt növekedésről beszéltek) teheti a gazdasági növekedést valóban hosszú távra fenntarthatóvá, azáltal, hogy ez szinte teljes mértékben a hazai jövedelmek növekedését jelenti. Ideje felismerni, hogy éppen ott van tartós növekedési potenciál, ahol az elmúlt harminc évben a súlyos veszteségek értek bennünket. A hazai élelmiszer-termelés tipikusan ez a terület. Az alapvető élelmiszerek termelése (hús, tojás, tej) pedig végképp. Ezért üdvözlendő a területen végrehajtott és a jövőben végrehajtandó áfacsökkentés.

Nyer a fogyasztó, aki többet vásárol, nyer a termelő, aki többet termelhet. És az állam sem veszít, bejön a többletfogyasztáson, az új munkahelyeken, valamint a feketeimportőrök ritkításán az, amit az áfacsökkenésen veszített. Meggondolandó az is, hogy az állam a következő években a növekedés fenntarthatóságának biztosításában hova tegye a hangsúlyt, hol használjon fel több erőforrást. Érdemes-e továbbra is milliárdokat exportorientált külföldi tulajdonú cégeknek juttatni?

Komoly érvek vannak amellett, hogy a hazai élelmiszer-gazdaság piaci pozícióinak erősítése megalapozottabbá tenné a növekedést, a foglakoztatás bővüléséhez is hatékonyabban járulhatna hozzá, és ami a legfontosabb, ott és olyan mértékben emelné a hazai jövedelmeket, ahol a lemaradásaink nem csak az unió átlagához, de térségünk országainak szintjéhez is a legfájóbbak. Az elvesztett piacainkért azonban nem csak külföldön, de belföldön is keményen meg kell dolgozni.

Felnőtt egy generáció, amely átállt gyorséttermi „csemegékre”, és ma alkalmatlan arra, hogy egészséges hazai alapanyagokból saját magának friss ételt készítsen. A fogyasztók újratájolása komoly marketingkihívás, amelynek még a kezdeteinél sem tartunk, pedig nagyon megérné.