Haza

Pest soha nem volt még annyira utálatos, mint aznap, és Lókötő megpróbálta szétválasztani az utálatosság rétegeit, mintha rendet csinálna a szemétben, vagy óvatosan, éles pengéjű késsel feszegetné széjjel az egymásba tapadt undokságokat.

Este nyolc körül járt, és órák óta szakadt.

Az eső nem baj, az esőt szeretem – gondolta, és megállt egy pillanatra abban az éles kanyarban, hogy elnézze a kora tavaszi estét, a kora tavaszinak várt estét, amely végül inkább olyan volt, mintha késő október lenne.

A késő októbert is szeretem. A novembert is szeretem. Azt különösen szeretem, mert olyankor puha és pasztellszínű az ég – morfondírozott.

Épp a pasztellszínűhöz ért, amikor lecsapták sárlével. Aznap másodszor.

Kevés – gondolta, hiszen a sárlevet megszokta rég. Figyelte a terepjáróst, ahogy továbbhajt. Ha tudná, hogy nem tudom, milyen márkájú roncsban ül, és ráadásul nem is érdekel, kisebb lenne az öröme, hogy lecsapott. Jó, hogy nem tudja, hogy nem tudom – jutott eszébe, aztán, ahogy az autós eltűnt a kanyarban, a BKV-ellenőrre gondolt, aki délután hosszú percekig vizsgálta a jegyét, szúrós, összehúzott szemmel, rá-rásandítva, hogy fél-e már. Nagyon szerette volna, hogy Lókötő féljen. Hogy felkússzon a lábán a rettegés, amiért valamit nem szabályosan csinált, esetleg nem jó a jegy vagy nem egyenes rajta a pecsét.
De nem félt. Az ellenőr csalódottan adta vissza a jegyet.

– Ne haragudjon, de ma nem volt kedvem játszani – mondta neki. A férfi állt ott, sután és mérgesen. Kinyitotta a száját, aztán becsukta.

– Hans meséjét ismeri? Nekem sokat mesélte a nagyanyám. Hans nem tudott sehogy se félni – szólt vissza neki, aztán otthagyta. A férfi bamba arca egész nap kísérte, mint azé a rendőré, aki megállt a virágárus felett az aluljáróban. Állt, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, hatalma teljes tudatában a sovány, egyenes hajú cigány asszony felett, és Lókötő nézte az arcát, aztán a cigány asszony sokat tűrt, mozdulatlan, közönyös arcát, majd a sárga műanyag vödörben a rózsákat, a narancssárga és vörös rózsákat az aluljáró szürke padlóján.

Megállt, figyelte a rendőrt.

Szabályos vajon a virágok illatát érezni intézkedés közben? – jutott az eszébe, de tovább ment.
A busz sofőrje megvárta, hogy nekirohanjon az ajtónak, csak akkor csukta be előtte, hogy kiálljon a megállóból. Lókötő vállat vont. A többihez írta, Pesthez írta, az elmúlt huszonöt, aztán inkább az elmúlt hatvanöt, aztán inkább az elmúlt száz évhez írta.

– Ez is miattad van – hallotta a háta mögött, és nem látta, inkább csak érezte, ahogy a kézen rángatott gyerek tenyere izzad az anyja kezében, majd az izzadságcsöppek patakokká állnak össze a csuklójánál, hogy befolyjanak a dzseki alá, de a gyerek nem meri kivenni a kezét az anyjáéból. Nem szabad. Hátrasandított. Olyan négy-öt éves lehetett.

Mi lehet az, ami miatta van? – villant fel benne. A gyerek lehajtott fejjel figyelte a cipője orrát, vagy talán a tócsát maga mellett, és Lókötő érezte, ahogy a teste megfeszül. Talán mondani akart valamit. Aztán nem mondott semmit. Állt ott tovább.

A Duna felett, az Árpád híd felé szürke és kék felhőket sodort a szél akkor, délután, és Lókötő estére nem is emlékezett, merre járt még, mire az összes kört megfutotta és a Margit körút éles kanyarjába ért, hogy lecsapják sárlével. Liftekre, boltokra, metrókra, megállókra, hosszú sorokra és postákra emlékezett, és az arcokra. Egyenként az összes arcra, azokéra, akikkel aznap találkozott. A gyerekére különösen élesen.
– Haza akarok menni – sóhajtotta, és mintha egy másik időben lenne, vagy egy másik bolygón, eszébe jutott egy másik Pest, amely olykor arany fényben áll a kora esti napban, és ha figyel az ember, épp itt, a Margit körút éles kanyarjában megüti valami vidám trilla vagy egy szélfoszlánnyal odalengő kacagás.
Minden bűn oka a tudatlanság – szólalt meg a fejében valakinek a hangja, akitől nagyon sokat tanult. Halk hang volt, mint a szélé vagy az esősusogásé, olyan volt, mintha egy zongorán valahol messze leütnének egy hármashangzatot, de Lókötő nem bólintott, nem ment tovább. Állt ott, és nézte a cipője orrát, aztán maga mellett a pocsolyát.