Domonkos László

Vélemény és vita

Határtalan forradalom

Az üzenet jelzés, hogy ’56 szelleme talán a mostani Európát is megsegíti. Ráférne, de nagyon

Néha onnan érik pozitív meglepetések az embert, ahonnan a legkevésbé várná. Most például Berlinből. Abból a Berlinből, amely a migránsválság kapcsán több mint lehangoló bizonyítékát mutatta a ténynek: mit lehet egy tartását vesztett, öntudat nélkülivé tett néppel elkövetni. És most itt egy film, amelyről az ajánló azt írja, hogy „egészen új szemszögből mutatja be az 1956-os magyarországi forradalom hatásait és egy kicsit mindazt, amit akkor a keleti blokk átélt.”

Mint minden hasonló szöveg, kétségkívül helytálló megállapításain túl ez is szükségszerűen felszínes, tartalmában leegyszerűsítő – de arra teljességgel alkalmas (ez is a célja), hogy a leglényegesebbet: az érdeklődést felkeltse. És bár jelzésszinten, ezt az ajánló is érzékelteti, ami A néma forradalom láttán megrendítő erővel áll előttünk: hogy a mi ’56-unk nemcsak a világ legtisztább, de alighanem a világ leghatártalanabb forradalma is volt. Mély és izzó, gyönyörű magyarságában a legegyetemesebb nagy emberi tettek egyike, amely nemcsak alapjaiban rendítette meg az érző-gondolkodó földkerekséget, de – szó szerint – azt vitte véghez, amit az Irodalmi Újság korszakos, csodálatos november 2-i számában Ima a jövőért című írásában Szabó Lőrinc fogalmazott meg: „amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem.”

Pontosan: még másutt sem. A nem szabad világban sem. Ennek mutatja föl sajátságos foglalatát Lars Krau­me nagyszerű filmje, amelyben egyszerre elevenedik meg a második világháború utáni német világ minden nyomorúsága, ötvöződve az ifjúság örök, tiszta lobogásával és azzal a páratlan érzelmi hatással, amit ’56 ragyogó csillaga a szovjet elnyomás alatt és az úgynevezett szabad világban élőkre egy­aránt gyakorolt. Gondoljuk csak meg: a testvér lengyeleken kívül, akik a szó szoros és átvitt értelmében is a vérüket adták nekünk és értünk – a spanyolok hadosztályt szerveznek megsegítésünkre, az olaszok máig énekelt indulót szereznek, a franciák legnagyobb írója ma már klasszikusnak minősíthető mondatokkal minősíti szabadságharcunkat, az észtek, a lettek, a litvánok gyűléseket szerveznek, az osztrákok történelmi önmagukat sokszorosan felülmúlóan adnak otthont a menekülőknek, az angolok folyamatosan tüntetnek, a németek pedig... nos, igen: a mi elnyomóink által megszállt németek között egy érettségi előtt álló osztály diákjai a maguk megindítóan ifjonti módján, önnön helyzetük megha­tóan szűkös lehetőségei között fejezik ki csodálatukat és szeretetüket.

Határtalan forradalom.

Megtörtént eset: kétperces néma csenddel tiszteleg az elesett magyar hősök előtt egy végzős keletnémet középiskolai osztály – erről (és a következményekről) szól A néma forradalom, az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású és legprofesszio­nalistább módon elkészített német filmje, A mások élete című alkotás méltó utódja és folytatása. Az ’56. őszi NDK-s históriából kibontakozó drámasorozat megragadó erővel jeleníti meg, mi minden és hogyan zajlott Európa szovjetek megszállta univerzumában szülők és gyermekek, tanárok és diákok, háborús halott németek és háború után élő németek relációiban – és mindez a mi határtalan forradalmunk hatalmas ölelésébe zártan. Itt és most látszik meg igazán, mennyire igazak Faludy György nagy versének, Ezerkilencszázötvenhat, te csillag sorai: „Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék, / sem múltam nem vagy, sem történelem, / de létem egy kioperálhatatlan / darabja, testrész, ki jöttél velem / az irgalmatlan mindenségbe, hol a / Semmi vize zubog a híd alatt, / melynek nincs korlátja.”

Határtalan forradalom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc Alsó-Szászországban és Poznańban, Firenzében és Londonban, Katalóniában és Párizsban, stájer gazdák udvarán és bretagne-i falvak határában árválkodó benzinkutaknál. Mindenfelé: Camus nagy esszéiben és Oriana Fallacci szuggesztív riportjaiban, annak idején Stalinstadtnak nevezett eisenhüttenstadti tizennyolc évesek iskolai füzeteiben és az ő tizenéves lelkük határtalan áradásában, romlatlan szívük rejtett zugaiban, szép fiatal vonásaikban, ragyogó szemük fényében. Árad, rohan, szökőárként zúdul ’56 át a Cseh- és a Morva-medencén, fekete erdők és halastavak között, lengyel síkságok és hó födte alpesi csúcsok fölött, talján piazzákon, spanyol promenádokon és brit cottage-okon keresztül.

Határtalan forradalom, valóban.

Hajlamosak vagyunk csakis és kizárólag a miénknek, mélységesen és igazán és a lehető legmélyebben magyarnak akarnunk legújabb kori történelmünk legragyogóbb eseményét. Az – az is. De nemcsak az. Ez az új német film megmutatta, rendkívüli hatásával mennyire az övék is – mennyire az egész nagyvilágé is a mi szent forradalmunk. Amely éppen ezért és éppen ezáltal nevezhető valóban és igazán, ezerszázalékosan világtörténelmi jelentőségűnek. Amely az emberiségnek a huszadik-huszonegyedik században legalább ugyanannyit adni képes és tudó, mint annak idején a reformáció, a demokratikus többpártrendszer vagy éppen a gőzgép és a C-vitamin.

Az pedig, hogy éppen a most gyötrődő-vajúdó Berlinből, a mindinkább kínlódó német világból jött ez az üzenet – a jelzés, amely nagyszerű módon időtleníti a múltat – talán még különleges többletet is tartalmaz. A legvadabb és legvonzóbb reményt: hogy 1956 gigászi szelleme talán a mostani Európát is megsegíti. Ráférne, de nagyon. És arról tényleg csak nekünk van némi fogalmunk, mi mindenre is képes az úgy istenigazában.