Vélemény és vita
Határ út
A Sarki Fűszeres előtt szállt a vállára a nyugalom. Ismeretlen lepke – állapította meg, és mozdulatlanná dermedt, nehogy elriassza.
A szív is lelassul, amikor a zörgős, öreg villamos jobb kéz felől elhagyja az Amfiteátrumot. Onnantól már csak pár sarok a csönd, és az utazó, aki ismerte a sóvárgást Isztambulban, azt az érzést, amelynek ízben a gránátalma leve, hangban a müezzin hajnali éneke, színben a Nagy mecset kékje, illatban a mósusz és az Hagia Sophia belső terének illata felel meg; és ismerte a békét Isztrián, amelynek ízben az olaj, hangban a tengermorajlás, színben a tengerzöld Dubrovniknál, illatban a rozmaring és a levendula felel meg; és ismerte a pillanat tökéletességét Firenzében, amelynek ízben az olajbogyó és a bor, hangban a Boboli kert fái között neszező szél, színben az ezüstszürke az Arno felett, illatban a régi kőpadok szaga felel meg, a nyugalmat sokáig nem ismerte.
Kereste Rómában, a Via Giulián és a fórumon, és éjszaka a folyó partján, kereste Velencében, amikor kihal a város, és csak ő jár a macskák és a falban lakó szentek közt, míg végre megérti a lagúnákban locsogó víz aznapi beszédét, kereste Porecben, eső után, kereste a nagy fenyőerdőben Pula mellett, kereste a Balatonfelvidéken márciusban, amikor az ember arcát már melegre süti a nap, de a hátára még hideget lehel egy hókupac, amely roskad, és cseperész tőle a bádogeresz, kereste ősszel a budai hegyekben, míg végül a kezéhez jöttek a rókák, és ő elhitte, hogy közülük való, kereste titokban Isztambulban, és azt tervezte, hogy tovább keresi Barcelona vagy Lisszabon titkos átjárói között, és Jeruzsálemben, de aztán, amikor az öreg villamos elhagyta az Amfiteátrumot, mint ahogy sokezredszer, észrevette, hogy lelassul a szíve, pedig rángatott a kocsi, mintha ugrálna a kockaköveken.
Jobbról az otromba, nagy házak elfogták a hegyet, balról a kis üzletek feliratai, akár a rosszul összehúzott cipzár, cakkozták a házsort, és ott volt a régi ház, amit magában szecessziós háznak nevezett, az összevissza tekeredő vasráccsal az ablakán. Annyiszor látta, hogy le tudta volna rajzolni már, a rácsot külön. Mint ahogy egyenként a cégtáblákat, helyesírási hibákkal együtt, a falak repedéseit és a javítások alá odasejtett golyónyomokat, és látta általuk a negyvenes, aztán az ötvenes éveket, a kis utcák torkolatait, az utcákét, amelyek egyenesen futnak a Szőlő utca felé, és ha becsukta a szemét, látta maga előtt a régi Óbudát, amely ugyanilyen és nagyon más volt. Az összes olyan pontját ismerte, ami ugyanilyen volt.
A legapróbb kilincsszöget is számon tartotta a Hunor utcában, és a téglákat az Ambíció feliratú öreg ipari épületben egy időben naponta ellenőrizte, nem egyszer pedig azért került, hogy le és fel járkálhasson a titkos lépcsőkön, amelyek az utcákat összekötötték, és amelyek miatt eltévedt, aki bemerészkedett a kerületbe, amelyben olykor három utcaszakaszt neveznek ugyanúgy, és ebből kettő egymásra merőleges.
Óbuda ilyen – gondolta altofeni gőggel, amikor a zörgős villamos már elhagyta volna az Amfiteátrumot, aztán, mert nyár volt és szombat, és mert még mindig, makacsul úgy gondolta, hogy az élet egyik értelme az action gratuite, az ajtók záródása előtt mégiscsak leugrott ott, éppen ott, ahol az igazi Óbuda, az Újlak utáni Óbuda kezdődik. Régen ezt Határ útnak hívták – jutott eszébe. Megvan az oka. Ott törik ketté, vagy ha úgy tetszik, ott egyesül az óváros és az újváros, Vetus Buda és az, ami a Vetus, az Ó után épült, és ez így van jól.
A fák felé ment, mindig a fák felé ment, amelyek árnyéka így, kora délután már beborította a kis utcákat. Egy lélek nem volt sehol, csak a nyitva hagyott ablakokon lebegett ki a függönnyel a szieszta megannyi hangja és itt-ott a mosógép-duruzsolás vagy a fővésben lévő kajszibaracklekvár illata.
A Sarki Fűszeres előtt szállt a vállára a nyugalom. Ismeretlen lepke – állapította meg, és mozdulatlanná dermedt, nehogy elriassza. Nézték egymást. Üres volt a kék ég, elhagyták a felhők, üres az utca, üres a tegnap és a holnap, csak a lepke volt, ő és a délután.
Ha csak az egyikünk mozdul, elindul a világ – gondolta az utazó, és elindult, a lepkével a vállán. És az: maradt.
Kereste Rómában, a Via Giulián és a fórumon, és éjszaka a folyó partján, kereste Velencében, amikor kihal a város, és csak ő jár a macskák és a falban lakó szentek közt, míg végre megérti a lagúnákban locsogó víz aznapi beszédét, kereste Porecben, eső után, kereste a nagy fenyőerdőben Pula mellett, kereste a Balatonfelvidéken márciusban, amikor az ember arcát már melegre süti a nap, de a hátára még hideget lehel egy hókupac, amely roskad, és cseperész tőle a bádogeresz, kereste ősszel a budai hegyekben, míg végül a kezéhez jöttek a rókák, és ő elhitte, hogy közülük való, kereste titokban Isztambulban, és azt tervezte, hogy tovább keresi Barcelona vagy Lisszabon titkos átjárói között, és Jeruzsálemben, de aztán, amikor az öreg villamos elhagyta az Amfiteátrumot, mint ahogy sokezredszer, észrevette, hogy lelassul a szíve, pedig rángatott a kocsi, mintha ugrálna a kockaköveken.
Jobbról az otromba, nagy házak elfogták a hegyet, balról a kis üzletek feliratai, akár a rosszul összehúzott cipzár, cakkozták a házsort, és ott volt a régi ház, amit magában szecessziós háznak nevezett, az összevissza tekeredő vasráccsal az ablakán. Annyiszor látta, hogy le tudta volna rajzolni már, a rácsot külön. Mint ahogy egyenként a cégtáblákat, helyesírási hibákkal együtt, a falak repedéseit és a javítások alá odasejtett golyónyomokat, és látta általuk a negyvenes, aztán az ötvenes éveket, a kis utcák torkolatait, az utcákét, amelyek egyenesen futnak a Szőlő utca felé, és ha becsukta a szemét, látta maga előtt a régi Óbudát, amely ugyanilyen és nagyon más volt. Az összes olyan pontját ismerte, ami ugyanilyen volt.
A legapróbb kilincsszöget is számon tartotta a Hunor utcában, és a téglákat az Ambíció feliratú öreg ipari épületben egy időben naponta ellenőrizte, nem egyszer pedig azért került, hogy le és fel járkálhasson a titkos lépcsőkön, amelyek az utcákat összekötötték, és amelyek miatt eltévedt, aki bemerészkedett a kerületbe, amelyben olykor három utcaszakaszt neveznek ugyanúgy, és ebből kettő egymásra merőleges.
Óbuda ilyen – gondolta altofeni gőggel, amikor a zörgős villamos már elhagyta volna az Amfiteátrumot, aztán, mert nyár volt és szombat, és mert még mindig, makacsul úgy gondolta, hogy az élet egyik értelme az action gratuite, az ajtók záródása előtt mégiscsak leugrott ott, éppen ott, ahol az igazi Óbuda, az Újlak utáni Óbuda kezdődik. Régen ezt Határ útnak hívták – jutott eszébe. Megvan az oka. Ott törik ketté, vagy ha úgy tetszik, ott egyesül az óváros és az újváros, Vetus Buda és az, ami a Vetus, az Ó után épült, és ez így van jól.
A fák felé ment, mindig a fák felé ment, amelyek árnyéka így, kora délután már beborította a kis utcákat. Egy lélek nem volt sehol, csak a nyitva hagyott ablakokon lebegett ki a függönnyel a szieszta megannyi hangja és itt-ott a mosógép-duruzsolás vagy a fővésben lévő kajszibaracklekvár illata.
A Sarki Fűszeres előtt szállt a vállára a nyugalom. Ismeretlen lepke – állapította meg, és mozdulatlanná dermedt, nehogy elriassza. Nézték egymást. Üres volt a kék ég, elhagyták a felhők, üres az utca, üres a tegnap és a holnap, csak a lepke volt, ő és a délután.
Ha csak az egyikünk mozdul, elindul a világ – gondolta az utazó, és elindult, a lepkével a vállán. És az: maradt.