Emberségünk fokmérője, hogy ezeknek a következményeit vállaljuk-e vagy sem.
Előfordul, hogy egy rossz döntésnek tragikus következménye lesz. Ilyen esetben a legnehezebb kiállni, és azt mondani: hibáztam, bocsássatok meg. Nehéz, de nem lehetetlen. Aki azonban kihagyja ezt a lehetőséget, a saját lelkiismeretével sem tud elszámolni.
Minden gyermek ösztönösen tagad. Dehogy is ő törte össze a poharat, az a szakadás a nadrágján már tegnap is ott volt, a fagyi meg egyszerűen csak eltűnt a hűtőszekrényből… Rettenetesen nehéz feladat arra nevelni, hogy elismerje a felelősséget. Tudjuk, sokaknak felnőttként sem megy ez. És borzalmas azt látni, amikor éppen a szülő vagy a pedagógus nem képes ebben példát mutatni.
Mintegy két hete az alsónémedi általános iskola által szervezett erdélyi kiránduláson meghalt egy tizenhárom éves fiú. Hamarosan bejárta az internetet egy leírás a történtekről az alapján, ahogyan a fiú osztálytársa elmondta. Azóta többen megerősítették, hogy a hazatért gyermekek mind hasonlóan számoltak be a Szent Anna-tónál történt tragédiáról.
Az elbeszélés legfontosabb állítása, hogy a tervezett programban nem szerepelt a strandolás, tiltott helyen fürödtek a tanárok engedélyével, akik nem figyeltek rájuk igazán, és csupán induláskor vették észre, hogy valaki hiányzik. Ekkor pánikba estek, minden diáktól elvették a mobiltelefonját, és csak hosszú órák múlva adták vissza nekik, s azután is csak felügyelet mellett beszélhettek az otthoniakkal. Közben a tanárok legfontosabb dolga nem a kétségbeesett gyermekek vigasztalása volt, hanem arról tanácskoztak, mit mondjanak majd a szülőknek.
Azt, hogy pontosan hogyan fulladt a tóba a fiú, jelenleg a román hatóság vizsgálja, a nyomozás lezárásáig nem tudhatunk biztosat. Amit azonban ismerünk, az az iskola honlapján olvasható „közlemény”, amelyet egyébként közvetlenül az ebédbefizetésre való felszólítás mellett helyeztek el – no comment, mondhatnánk, de tulajdonítsuk ezt csupán a pedagógusok hézagos webszerkesztői tudásának. A szöveg megfogalmazása azonban sok mindent elárul.
Mondatról mondatra igyekszik cáfolni a nyilvánosságra került állításokat, de a „mély fájdalom” és „együttérzés” dacára nem a részvét sugárzik az irományból, hanem a felelősség tagadására, illetve áthárítására irányuló görcsös igyekezet.
„A gyerekek engedélyt kaptak arra, hogy a sekély részben fürdőzhetnek, mivel a tó mellett egyetlen tábla sem jelezte a fürdés tilalmát. A nagyajtai vendéglátó családoktól is azt az információt kaptuk, hogy a helybéliek és a turisták is látogatják a tavat és fürdenek is benne.” Tetszik érteni? Nem láttak tiltó táblát, és a helybeliek szoktak ott fürdeni! Így már mindjárt más. Világosan látszik, ugye, hogy egyrészt a vendéglátók lelkén szárad a tragédia, hiszen ők ajánlották a helyet, másrészt a gyerekek tehetnek róla, hiszen nem lett volna szabad a mélyebb vízbe menniük. Vagy netán mégiscsak a kísérő tanárok bűne, hogy beengedték a gyermekeket a kiszámíthatatlanul mélyülő vízbe egy kijelöletlen vadstrandon? Nos?
Sok részletet idézhetnénk még, amelytől szánalmas magyarázkodássá válik a közlemény, de az igazán hátborzongató szakasz később következik: „A parton még három hátizsák maradt, de az öltözőfülkékben még voltak gyerekek. Amikor kijöttek, akkor vettük észre, hogy az egyik hátizsáknak nincs meg a gazdája…”
Harminchat diákkal kilenc kísérő – pedagógus és hozzátartozó – volt, vagyis egy felnőtt négy gyermekre vigyázott. Vagyis inkább csak vigyázhatott volna. Négyig számolni nem olyan nehéz. Vajon hogyan fordulhatott elő, hogy még akkor sem vették észre a bajt, amikor kihívták a társaságot a vízből, sőt, még az öltözésnél sem, csupán a létszám feletti hátizsák ütött szöget a fejükbe? „A csoport kísérői” aláírással jegyzett közleményben azt kérik, senki ne terjesszen valótlanságokat „a család iránti tiszteletből”. De tekintettel vannak-e a nevüket sem vállaló „kísérők” a gyászoló szülők érzéseire, amikor egyrészt a diákok szófogadatlanságát ecsetelik, másrészt úgy tűnik, a rájuk bízott élet csupán olyasvalaki, aki egy immár gazdátlan hátizsákhoz tartozott…
A mobiltelefonok elkobzását azzal magyarázzák, nem akarták, „hogy a buszon tartózkodó gyermekek esetleg pontatlan információkat továbbítsanak”. Nyilván ugyanezért álltak később a diákok mellett, amikor azok végre felhívhatták a szüleiket – tehetjük hozzá epésen. Bár vannak ötleteim, mégsem írom le, mit tegyen a diplomájával az a pedagógus, aki azt hiszi, hogy ilyen drámai helyzetben az „információk pontos továbbítása” a kérdés. Távol az otthontól, egy krízis kellős közepén – hiszen mellettük halt meg egy barátjuk! –, a gyermekeknek a szüleik megnyugtató szavaira van szükségük, ha nem is ölelhetik át őket, hogy csökkentsék a zaklatottságukat. Főként úgy, hogy a kísérőktől hiába várnak vigaszt, mivel azok épp egymást győzik meg arról, hogy teljesen ártatlanok a tragédiában. Az esetleges „pontatlan információkat” helyesbíteni lehetett volna, de ilyen mértékű önző szeretetlenségre nincs gyógyír.
„Értetlenül állunk a történtek előtt, a gyermekekkel a programok során mindvégig együtt voltunk, nem hagytuk magukra őket” – írják. Mi pedig értetlenül állunk az előtt, hogy képzett, tapasztalt pedagógusok ennyire magukra hagyják a diákjaikat. Mert nem egyet veszítettek el, hanem az összeset. És észre sem veszik.