Harcálláspont

A Várkert Bazár gyönyörű, az irodalomhoz is volna némi közöm: gyerünk!

A döbbenet úgy tíz-tizenöt perccel a nézelődő andalgás kezdete után csapódott be mellettem, akár a ménkű vagy egy jól irányzott aknagránát. A „túloldali” kánon egyik reprezentánsának, bizonyos V. M.-nek könyvhalmait láttam az egyik pavilon mellett – de hogyan! Külön összerendezve, csinos állványon szépen egymás után, körbeforgathatóan az illető több különböző kötetének fölhalmozott példányai, mindegyikből legalább tíz-tizenkettő. Egységára valamennyinek 999 forint. Kerestem volna mondjuk a magyar történelmi regényt kiválóan megújító Bán Mór, a magyar próza egyik legnagyobb reménységét jelentő Bene Zoltán, a mind feltűnőbben kiváló novellista Borbély László, vagy az idősebbek közül Szakolczay Lajos, Alexa Károly vagy a költő Döbrentei Kornél, esetleg az erdélyi Szilágyi István és Ferenczes István vagy a délvidéki Dudás Károly vagy Tari István könyveinek V. M. műsokaság-produkcióját legalább fele- vagy negyedrészben megközelítő prezentálását – hasonló árfekvésben! –, de ha hiszik, ha nem: egyikőjük egyetlen művéből sem találtam egyetlen árva példányt sem.

És a történetnek még nincs vége. A Várkert Bazártól alig kőhajításnyira, a Tabán szélén, a buszmegállóban vajon kinek a hatalmas, a megálló teljes üvegfelületét beborító arcképét és legújabb művének gigantikus reklámját látom? Igen, eltalálták, az övét.

Itt döntöttem úgy, hogy eddigi (harc)álláspontomat nemhogy nem adom fel: éppen hogy megerősítem. Mert bár jóllehet újabban egyre többen nyavalyognak az úgynevezett kultúrkampf miatt („ah, minek ez, mire jó ez, gyerekek?”), sőt, akad olyan, deréknek hitt pályatárs, aki nyílt kenyértörésre viszi a dolgát legközelebbi barátaival, szerkesztőtársaival, megszakít velük minden kapcsolatot, csak azért mert ők – távozz, Sátán! – az úgynevezett kulturálisdiktatúra-vitában a vitaindító oldalára álltak.

Itt tartunk.

A Margó most nem a lap szélén, de kellős közepén mutatta meg, ordító nagybetűkkel: így zajlik ez a harc, emberek. Ilyen módszerekkel. Így állunk – még most is. Szóval igencsak kívánatos, mi több, erőteljesen ajánlott a harcálláspontokat elfoglalni és megerősíteni. Csapataink tényleg harcban állnak.

Mert van, amit már tényleg ideje nem tűrni tovább. Kijelentve: személy szerint semmi bajom sem V. M.-mel, sem műveivel – de ezzel az enyhén szólva gusztustalanul egyoldalú sztárolással annál inkább. Az agyontámogatottságukkal. A már-már teljesen felbillent pályával. A támogatások finoman fogalmazva sem ebbe az irányba gravitáló elosztásával, és ez áll az elismerésekre, a kitüntetésekre is. És a megbecsültségre is, úgy általában. Mert mindeme tarthatatlanság miatt indult a vita, amiről hosszú hónapok óta beszél a fél ország és amit olvasva az érdeklődők egyik része lelkesülten felkiált: végre! A másik fele meg felháborodottan fitymálva kérdi: de hát, hogy merészelik, de hát kik ezek a fickók?

Majd megtudják, uraim, ha eddig nem tudták volna. És arra sem árt emlékeztetni önöket: a Margó fesztiválon és a közeli buszmegállóban látottak alig néhány nappal egy igen-igen nevezetes ünnep ELŐTTI időhöz kötődnek. Egy-két nap elteltével, tudjuk, minek az ideje jött el. Hát ehhez tartsák magukat.