Haragban a világgal

Pedig valamikor jól indult, de aztán semmi sem sikerült. Félbemaradt. Volt egyáltalán célja az életének? Nem találja ma már, pedig emlékszik rá, hogy egykor kitűnő üzletnek tűnt. Most sápadtan kapkod, szidja a világot. Nem is a világot, az felfoghatatlan, nem is az Istent, csak ha káromkodik, szidja hát az országot. Az a hibás. Az ország meg a népe. Micsoda vircsaft! Igen. Hogy elment innen, azért is az ország a hibás, hogy maradt, azért még inkább. Hogy tönkretette az életét, leginkább. Az a balga, mindennap, még ma is feltámadó nemzet! Amelynek ő nem a tagja, kiemeli őt valami származás, párthovatartozás, ideológiai végzettség, kaszt, beosztás, küldetés. Nem „átlagember” ő, sem nem „kisember” vagy „egyszerű ember”. Más, nem ebből a népből való. Őt kiválasztották valakik valahol. A hasonszőrűek és hasonbőrűek belső szabályai szerint. Az elit – mondja magáról fellengzősen, s most jönnek mindenféle plebejusok, senki-semmi koldusok. A nép határozná meg a nemzet útját. Rémes. Hova vezetne ez?

A félbemaradt, frusztrált ember dühös a világra, az országra. Pedig nem lenne ez rossz hely, csak ne élnének itt az emberek.

Az emberekért élni nagyon nehéz, de közöttük, lehetetlen. Oh, Márai! – idézi minduntalan az egyetlen gondolatot, amely eljutott hozzá az írótól, s fátyolos tekintettel néz nyugat felé, ahol amerikai íze van a dolgoknak. S hogy az élet a haza életének egy pillanata is? És a nép csak él, egymásért és az egészért. Nem érdekes. Budapest gyönyörű város, s az ember meg is tudná kedvelni, ha nem élnének itt budapestiek, idézi Ady ítéletét, s van, akihez épp csak ennyi jut el. Félbemaradtak ezek az üzenetek. Nem jutott el a lényeg. Ady kisöpörne sokakat: Budapest mágnásait, a hivatalnokosított dzsentriket, gazdag zsidóit, agyvelőtlen polgárságát. Íróit, művészeit: „undorítók”– mondja.

Ettől még dühösebb a félbemaradt, frusztrált ember, legszívesebben belerúgna a házfalakba, felgyújtaná az autókat, szétverné a kirakatokat. Hej, ha nem ide született volna! Mivé lehetett volna? Világsztár, dúsgazdag csodalény, akit mindenki ismer, aki bármit megtehet. De lehúzta ide a mocsár, ez az ingovány, az erkölcstelenség, ez a kisszerűség, irigység. Azt mondja, a miénk, pedig valójában a sajátja! Dühös hát, gyűlöli ezt az országot, ezt a nemzetet, annak szurkol, hogy, ha már neki nem sikerült, senkinek se sikerüljön, az országnak se sikerüljön, pusztuljon inkább, dőljön, heverjen romokban, bélyegezzék meg, közösítsék ki, kebelezzék be. Hiszen ő nem tartozik ide, csak véletlenül tartózkodik itt, ő egy túsz, egy fogoly, akit kényszerítenek, hogy ebben az országban éljen, ennek az országnak a nyelvét beszélje, ennek az országnak a törvényeit, szokásait betartsa. Észre sem veszi, hogy félbemaradt, s ezért mennyire egyedül van.

De ebből elég volt! – kiáltja bosszúszomjasan. Pokolba vele! Pokolba a törvényekkel, szokásokkal, szabályokkal. Pokolba az értelemmel. A nemzetekkel, országokkal, családokkal, gyermekekkel, egyházakkal. Pokolba a biológiával, teológiával, matematikával, a természeti törvényekkel. De leginkább pokolba a történelemmel. A múlttal. Mind avítt bornírtság. Szemétdombra velük, idejüket múlták, itt vannak az új tudományok, új nemek, új nyelvek s az új istenek. Ennek sikerülnie kell!

S akkor végre lehet valaki a félbemaradt ember. Haladó lesz, az egész felé haladó. Alternatív. Elmondhatja majd, hogy ez volt a cél. Mélyinterjúkat közöl vele a „mértékadó” világsajtó, mindenki róla beszél, elhalmozzák kitüntetésekkel, s ő majd csak bölcsen mosolyog. Megtalálta a másik felét, de azt is önmagában. De „ezek” továbbra sem értik őt meg.  

Ettől még dühösebb a félbemaradt ember, hiszen olyan nagy talentum ő! Haragban van az országgal, mert az – szerinte – szembemegy a világgal. Pedig esze ágában sincs ennek a nemzetnek, hogy a fejét széttörje a falon, de van egy rögeszméje, hogy helyes utat mutasson. „Micsoda fennhéjázás! – ez a koldus nemzet, ez az mániákus ország mutasson utat a világnak? Hiszen ez ahhoz van szokva, hogy kullogva kövesse a világot, mindig megkésve. Ez egy parazitaország, ez még a törökökön, németeken, oroszokon is élősködött, s most az unión is. Átkozott egy ország.” És neki itt kell élnie. Micsoda megpróbáltatás! Itt lett pártvezér, író, színész, színházigazgató, akadémikus, polgármester, képviselő, tanár, filmrendező, ügyvéd, bíró, taxis, gitáron és nyomdai papíron pöntyögő trubadúr. És úgy érzi, semmi sem sikerült. A félbemaradt emberek díjaival le lehetne fedni az egész Kossuth teret.

Az ilyen ember elégedetlen. Nagyon dühös, átkozottul dühös! Nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné. Másként ez nem lehet, minthogy diktatúra van – mondja. Ez világos. Csak akkor nincs diktatúra, ha úgy mennek a dolgok, ahogy ő szeretné. Ez is világos. Azt soha nem fogja észrevenni, hogy ez a mentalitás éppen ellentéte a demokráciának, toleranciának, szolidaritásnak, amiről állandóan beszél. De lehet, hogy valójában ezért dühös, mert már megtanultuk, hogy amin nem kell, nem érdemes elégedetlenkedni. Főként nem azon, hogy ehhez a nemzethez tartozunk, és ez az ország a hazánk. Mert ez egy lélegzetelállítóan különleges ország, s benne a nemzet a külvilág számára érthetetlenül egyedülálló. Amióta létezik, belül megőrizte jogát bízni a maga eszében. Megőrizte képességét felismerni a veszélyt. Ösztönnel és ésszel él ezer évek megpróbáltatásai között.

A múlttól szabadulni törekvő ember soha nem értette a népet. Nem találkozott vele. Regényekből, inkább kabarékból ismeri. Ahol a népen, a „paraszton”, gúnyolódik száz és száz senkiházi, ócska ripacs. Vajon van-e visszaút, mert akinek még van esélye, valahogyan vissza kellene lépni ebbe az országba, ebbe a nemzetbe. A nemzetbe, ahol elfér mindenféle származás, hovatartozás, kaszt, küldetés, végzettség, műveltség, politika. Mindjárt másként látja a világot az ember, ha része a közösségnek, amelyben és amelyből él. Sokkal több pozitív akarat születik. Későnyári éjszakán felismerheti, hogy nem a világgal van haragban, csak magával viaskodik. Nem találja a helyét. A tehetetlenségi erő révén egyre távolabb sodródik. A nemzet megérzi, hogy a kritika belülről, a jobbítás szándékával jön-e vagy sem. Értelmes életre itt a nemzet ellenében nincs mód. Sikeresre igen, csillogóra, elismerésekben és anyagiakban gazdagra igen, de értelmesre nincs. Ez mindig így volt. Széchenyi István ismerte fel a legszebben, de nemzedékek sokasága mindig tudta.

Haragban élni a világgal, haragban élni az országgal, a nemzettel nagy ostobaság. Még akkor is, ha a hivatásos dühöngőket jól megfizetik. Ők csak feladatot teljesítenek. Sérülni viszont azok sérülnek, akik felülnek a provokációknak, s elveszítik kötődésüket a hazájukhoz, a nemzetükhöz. Akik nem is értik, mit beszélnek, amikor szidalmazzák a nemzetet, amelynek tagjai. Csak „kicsúszik”, vagy hallották valahol? Divat ez errefelé?

S mert már egyszer egy félresikerült miniszterelnök is kimondta: „kurva ország”.

Ez az ország pont olyan, amilyenek mi voltunk és leszünk. Vagyis amilyenek éppen vagyunk. Szent kengyelfutókra szükségünk lesz mindig, akik előrefutnak, s meglátják a jövőt, megérzik, megsejtik. Fontos, hogy elmondják nekünk, s mi meghallgassuk őket. De vigyáznunk kell, az utóbbi időben lázas ámokfutók járnak közöttünk, s lihegve reklamálják rémes álmaikat. Sokakat megtévesztenek. Számukra az első feladat, hogy békéljenek meg önmagunkkal, és tiszteljék őseiket és utódaikat. Ha ez sikerül, sokkal könnyebb lesz elviselni, egymást, s közösséget alkotni. A szolidaritásnak is van határa, az igazságosság – írja Márai. Elég ezt megérteni. S hogy ez harmóniában van azzal a ténnyel, hogy nemzeti lényünkben a világ fiai is vagyunk. Rokonai minden embernek e Földön. E harmóniát a pusztítás eszelősei soha nem érthetik, csak rögeszméiket szajkózzák, de a megzavarodottak talán igen. S akkor még haragban sem kell lenni a világgal.