Hangadók

Jó ideje az az érzésem, mintha nem a legkiválóbb pedagógusok hallatnák a hangjukat, amikor lezüllött, kilátástalan oktatási helyzetről és saját megoldhatatlan gondjaikról beszélnek.

Nemrég például az ellenőrzésekkel kapcsolatos, állítólag országosan jellemző riadalomról volt szó, arról, hogy a pedagógusok nem tudják, mit fognak értékelni a tanfelügyelők. Csakhogy a vizsgálatok menete, pontos szempontjai régóta hozzáférhetők az interneten, a témában már rendeztek konferenciasorozatot, kiadtak kézikönyveket, és természetesen a sajtó is többször foglakozott vele. Ha ezek után egy pedagógus tájékozatlan ezzel kapcsolatban, akkor vajon mennyire kíséri figyelemmel saját szakterületét, kutat-e új módszerek, megoldások után? Fontosnak tartja-e, hogy fejlődjön? Igyekszik-e túllátni az iskola kerítésén? S ha nem, akkor hogyan várhatja, miképpen érhetné el, hogy diákjai az újdonságok iránt fogékony, érdeklődő felnőtté váljanak?

A minap valahol arról nyilatkozott egy tanár, hogy boldogtalan, elvárásokkal terhelt pedagógus nem tud magabiztos gyermeket nevelni, ezért növelni kell a szakma megbecsültségét. Hozzátette, szükség lenne az oktatási módszerek szabadságára, ám a tanároknak meg van kötve a kezük.

Valószínűleg iskolája is válogatja, mennyire van megkötve egy pedagógus keze, könnyen elképzelhető, hogy a fásult vagy tehetségtelenségükbe dermedt kollégák visszavetik a friss, kreatív pedagógus lelkesedését, de általánosságban nem igaz, hogy ne lehetne változatos módszereket alkalmazni. Sőt, a szaktárca kifejezetten támogatja, mások elé példaként állítja a tanulást érdekessé tevő, a diákokat motiváló oktatást – lásd a több száz mentoráló intézményt.

Amikor felröppent a hír arról, hogy Finnországban megszüntetik a tantárgyakat, sokan csak legyintettek, mondván, bezzeg nálunk bebetonozták a vaskalapos módszereket. Ezzel csupán két probléma van. Az egyik, hogy hamarosan kiderült: a finnek nem törlik el a tantárgyakat, csak az eddiginél is nagyobb teret adnak a tantárgyak közötti átjárást biztosító projektpedagógiának. A másik tévedés, hogy ez nálunk nem létezik. Igaz, közel sem olyan mértékben, mint a finneknél – persze, hiszen a „finn csodához” kellett ötven év kemény munka.

A projektmódszer lényege, hogy a gyerekek együttműködve dolgoznak egy összetett feladat megvalósításán, amelyhez több tantárgyból szerzett ismereteket használnak fel.

Maga a kifejezés nem, de az ilyen típusú, gyakorlatias, közös feladatmegoldásra koncentráló okatatás már a 19. században megjelent hazánkban, majd sokkal később, a rendszerváltozás után új lendületet kapott. S most él és virágzik. Hiszen projektmódszert alkalmaznak az elterjedt erdei iskolák, de igen sok helyen – egyszerűbb változatban az óvodákban is – használják az úgynevezett „kalendáriumi modelleket”, amikor az év bizonyos időszakaihoz vagy ünnepeihez kapcsolódva tanulnak-alkotnak a gyerekek. Vannak ezenkívül kutatási, gazdaságismereti és technikai modellek is, vagyis olyan feladatok, amikor a tanulók csoportja egy kísérletsort végez el és dokumentál, gazdasági projektet tervez és visz végig, vagy pedig valamilyen műszaki rendszert épít fel. A közös ezekben, hogy sokféle tudásra van szükség, feladatmegosztásra és összhangra.

Egyébként az oly sokat szidott új tankönyvek között is vannak olyanok, amelyek már eleve tartalmaznak projektleírásokat. Így gimnáziumi fizikakönyvben szereplő lecke alapján például napórát kell készíteniük a diákoknak, és annak segítségével végezni különleges méréseket, számításokat.

Visszatérve az említett tanárhoz: „elvárásokkal terhelt pedagógusnak” tényleg nem való a projektmódszer. Sőt, jó tanár csak az lehet, aki a munkájában többnyire nem elvárásokat lát, hanem kihívást. Mert folyton elvárásoknak megfelelni valóban csüggesztő, a kihívások viszont célt adnak a munkának, ösztönzést a kezdeményezéshez, a krea­tív ötletekhez.

A kérdés pedig az: ha a finnektől olyannyira irigyelt projektoktatás nálunk is sokfelé létezik, akkor mégis miért azoknak a hangja hallatszik mindig, akik úgy gondolják, hogy rajtuk kívül álló okok miatt képtelenek színvonalas oktatásra? És hogyan nevelhet a rohamosan változó világban talpon maradni képes embereket a pedagógus, ha retteg minden változástól, és annyi rugalmasság sincs benne, mint a palatáblában?
Végezetül: olyan, hogy „a tanárok megbecsültségének növelése” – csiribí-csiribá –, nincs. A fizetések emelkedhetnek ugyan, de becsülni csak a jó pedagógust fogják, amíg világ a világ.