Vélemény és vita
Hajnal
Ránézésre vagy harminc éve kóborolhatott már. A fél kenyeret olyan természetes mozdulattal vette el, ahogy a pálinkát kínálta…
– Úgy lehetett, hogy az Isten, amikor megteremtette Toszkánát, véglegesítve a dombok ívét és a színeket, miután évezredekig próbálgatta, hogy a nedvzöld és az aranyokker mellé hová kell egy csíknyi vörös szirom és hová néhány sötétlő olajfafolt, nem bírta abbahagyni a dolgot. Ekkor készült Isztria – magyarázta az utazó a rijekai vasútállomástól pár sarokra egy parkban ülve egy idegennek.
Néha szándékosan indult el késve, hogy ott ragadjon egy lehetetlen helyen éjfélkor vagy egy augusztusi estén, amikor először esik olyan ferdén a fény, mintha a Nap a föld pereméről sütné be a tájat, narancssárga súrlófénnyel, kidomborítva minden egyenetlenséget, láttatva minden porszemet, egyenként megvilágítva a nyitva hagyott konyhaablakon át a reggeli takarításnál tükörfényesre pucolt barna asztallapon szétgurult őszibarackokat, amelyek közt nincs két egyforma színű, vagy egy könyv áttetszővé váló lapjában a vízjelet.
A véletlen útitárs felnézett.
– Porec szerintem később lett kész – mondta, és beleivott a rakijába. Az üveget kettőjük közt helyezte el a pirosra festett játszótéri padon. Egy hónapja járta a tájat. Az utazó két évtizede, igaz, ezen a nyáron még épp csak megérkezett, hogy lekésse a buszt, amely elvisz Lupoglavig, és így lekésse a lupoglavi vonatot, amely elvisz haza, Puláig.
Hajnali öt óra volt. Kávét tudtak szerezni, és amikor az utazó bekopogott a pékség hátsó ajtaján, kiadtak egy kenyeret is. Tökéletesen boldognak érezte magát. Az útitárs akkor csattant mellé, amikor hátradőlve nézni kezdte azt a sárga csíkot a még fekete égen. Úgy tette ki a rakiját kettőjük közé, mintha azzal köszönne.
– Kávé rakijával. Ha egy képben kellene megmutatnom Jugoszláviát, ez a kép is lehetne – mondta az útitárs lengyel akcentussal. Idősebb volt. Ránézésre vagy harminc éve kóborolhatott már. A fél kenyeret olyan természetes mozdulattal vette el, ahogy a pálinkát kínálta. Hallgattak egy kicsit. Egy óra múlva szálltak fel a poreci buszra. A lengyel a kalapját az arcába húzva aludni látszott. Amikor odaértek, el akart búcsúzni tőle, de egyfelé indultak el. Nem lehetett.
– Hányszor láttad? – kérdezte a lengyel.
– Vagy hússzor. De lehet, hogy csak egyszer – válaszolta az utazó azon a sarkon, ahol le kell fordulni a bazilika felé. Az aranyfényű, mégis félsötét templombelsőbe számtalanszor visszament, de többé nem történt meg az, ami először. Akkor mintha eltűnt volna a teste odabent, és úgy jött ki a napra, hunyorogva, mint ahogy egy macska előbújik a farakás mögül, vagy ahogy egy-egy bogár nekirepül egy-egy fatörzsnek a mozdulatlan nyarakon.
– Én egyszer sem – mondta a lengyel. Az utazó ránézett hirtelen.
– Az, aki ma vagyok, nem látta sohasem – helyesbített a lengyel.
Amíg befelé haladtak a szűk udvaron, feltűnt neki, hogy férfi létére olyan könnyen lépked, mintha nem is érintené a lába a földet. Előre engedte. Színes, indiai ingben volt, alóla mintha fehér tollak villantak volna elő.
A szárny a deréknál ér véget – gondolta az utazó, aki az évek alatt azért vett néhány leckét angyalanatómiából, aztán vállat vont. Az indiai ruhákba mindenfélét beleszőnek. Néha csalánt is. Beléptek. A templom, noha vasárnap volt, üresen állt. Korán volt még. Negyed nyolc.
– Ne félj – mondta a lengyel olyan nyelven, amit az utazó még sohasem hallott; mégis értette, azonnal, ahogy csak a szlávok értik egymást. Megingott. Mintha elvesztette volna a padlót a lába alól. Két padsor között lebegett úgy öt centi magasan. Olyan volt lebegni, mint álmában.
– Nem tudtam, hogy ilyen egyszerű – suttogta. Lassan emelkedtek fel az apszis felső ívéhez két oldalon, mintha ők maguk is két alak lennének az oldalfalon. A nap elérte az oltár melletti ablakot. Az ujjaival nézte végig a mozaikokat, úgy, ahogy még sohasem, de amikor megérezte a szív lüktetését az egyik apostol nyakán, visszakapta a kezét. Abban a pillanatban süllyedni kezdtek, egyenletesen, mintha sűrű anyagban mozognának.
Olyan puha mozdulattal ért földet, ahogy néha a milánói gépet leteszi a pilóta, ha jó napja van. Körülnézett. A lengyel nem volt sehol. Odaállt az apszis elé, egészen közel, de akárhogy próbálta, lábujjhegyen, nyújtózva, nem tudott elemelkedni.
Elaludtam – gondolta abban a pillanatban, amikor egy sirálytoll hullott alá, végigsimítva a vállát, a csupasz karját, és az ujjain át lehullott a földre. Utánakapott. A toll langyos volt, tövén frissnek tűnt a vér.
Úgy jött ki a templomból, ahogy a macska a farakás mögül, vagy ahogy egy-egy különös bogár nekirepül egy-egy fa törzsének a nagy, mozdulatlan nyarakon.
– Egyszer sem – gondolta, és járni kezdte Isztriát. Húsz évig járta, amikor egy nyáron lekéste Rijekában a buszt, amely elvisz Lupoglavig, majd arra eszmélt, hogy egy rijekai padon ül, és nézi az eget. Egyetlen sárga csík már világított.
Néha szándékosan indult el késve, hogy ott ragadjon egy lehetetlen helyen éjfélkor vagy egy augusztusi estén, amikor először esik olyan ferdén a fény, mintha a Nap a föld pereméről sütné be a tájat, narancssárga súrlófénnyel, kidomborítva minden egyenetlenséget, láttatva minden porszemet, egyenként megvilágítva a nyitva hagyott konyhaablakon át a reggeli takarításnál tükörfényesre pucolt barna asztallapon szétgurult őszibarackokat, amelyek közt nincs két egyforma színű, vagy egy könyv áttetszővé váló lapjában a vízjelet.
A véletlen útitárs felnézett.
– Porec szerintem később lett kész – mondta, és beleivott a rakijába. Az üveget kettőjük közt helyezte el a pirosra festett játszótéri padon. Egy hónapja járta a tájat. Az utazó két évtizede, igaz, ezen a nyáron még épp csak megérkezett, hogy lekésse a buszt, amely elvisz Lupoglavig, és így lekésse a lupoglavi vonatot, amely elvisz haza, Puláig.
Hajnali öt óra volt. Kávét tudtak szerezni, és amikor az utazó bekopogott a pékség hátsó ajtaján, kiadtak egy kenyeret is. Tökéletesen boldognak érezte magát. Az útitárs akkor csattant mellé, amikor hátradőlve nézni kezdte azt a sárga csíkot a még fekete égen. Úgy tette ki a rakiját kettőjük közé, mintha azzal köszönne.
– Kávé rakijával. Ha egy képben kellene megmutatnom Jugoszláviát, ez a kép is lehetne – mondta az útitárs lengyel akcentussal. Idősebb volt. Ránézésre vagy harminc éve kóborolhatott már. A fél kenyeret olyan természetes mozdulattal vette el, ahogy a pálinkát kínálta. Hallgattak egy kicsit. Egy óra múlva szálltak fel a poreci buszra. A lengyel a kalapját az arcába húzva aludni látszott. Amikor odaértek, el akart búcsúzni tőle, de egyfelé indultak el. Nem lehetett.
– Hányszor láttad? – kérdezte a lengyel.
– Vagy hússzor. De lehet, hogy csak egyszer – válaszolta az utazó azon a sarkon, ahol le kell fordulni a bazilika felé. Az aranyfényű, mégis félsötét templombelsőbe számtalanszor visszament, de többé nem történt meg az, ami először. Akkor mintha eltűnt volna a teste odabent, és úgy jött ki a napra, hunyorogva, mint ahogy egy macska előbújik a farakás mögül, vagy ahogy egy-egy bogár nekirepül egy-egy fatörzsnek a mozdulatlan nyarakon.
– Én egyszer sem – mondta a lengyel. Az utazó ránézett hirtelen.
– Az, aki ma vagyok, nem látta sohasem – helyesbített a lengyel.
Amíg befelé haladtak a szűk udvaron, feltűnt neki, hogy férfi létére olyan könnyen lépked, mintha nem is érintené a lába a földet. Előre engedte. Színes, indiai ingben volt, alóla mintha fehér tollak villantak volna elő.
A szárny a deréknál ér véget – gondolta az utazó, aki az évek alatt azért vett néhány leckét angyalanatómiából, aztán vállat vont. Az indiai ruhákba mindenfélét beleszőnek. Néha csalánt is. Beléptek. A templom, noha vasárnap volt, üresen állt. Korán volt még. Negyed nyolc.
– Ne félj – mondta a lengyel olyan nyelven, amit az utazó még sohasem hallott; mégis értette, azonnal, ahogy csak a szlávok értik egymást. Megingott. Mintha elvesztette volna a padlót a lába alól. Két padsor között lebegett úgy öt centi magasan. Olyan volt lebegni, mint álmában.
– Nem tudtam, hogy ilyen egyszerű – suttogta. Lassan emelkedtek fel az apszis felső ívéhez két oldalon, mintha ők maguk is két alak lennének az oldalfalon. A nap elérte az oltár melletti ablakot. Az ujjaival nézte végig a mozaikokat, úgy, ahogy még sohasem, de amikor megérezte a szív lüktetését az egyik apostol nyakán, visszakapta a kezét. Abban a pillanatban süllyedni kezdtek, egyenletesen, mintha sűrű anyagban mozognának.
Olyan puha mozdulattal ért földet, ahogy néha a milánói gépet leteszi a pilóta, ha jó napja van. Körülnézett. A lengyel nem volt sehol. Odaállt az apszis elé, egészen közel, de akárhogy próbálta, lábujjhegyen, nyújtózva, nem tudott elemelkedni.
Elaludtam – gondolta abban a pillanatban, amikor egy sirálytoll hullott alá, végigsimítva a vállát, a csupasz karját, és az ujjain át lehullott a földre. Utánakapott. A toll langyos volt, tövén frissnek tűnt a vér.
Úgy jött ki a templomból, ahogy a macska a farakás mögül, vagy ahogy egy-egy különös bogár nekirepül egy-egy fa törzsének a nagy, mozdulatlan nyarakon.
– Egyszer sem – gondolta, és járni kezdte Isztriát. Húsz évig járta, amikor egy nyáron lekéste Rijekában a buszt, amely elvisz Lupoglavig, majd arra eszmélt, hogy egy rijekai padon ül, és nézi az eget. Egyetlen sárga csík már világított.