Hajnal

– Hajnali levegő – mondta halkan Zsiráf. Olyan csönd volt körülöttük, amilyen a másvilágon lehet, csak egy-egy szarka csörrögött bele röviden, mintha álmában kiabálna fel, máskor egy galamb adott valami hangot. Aludtak a házak, a házakon a falrepedések, aludtak a telirakott kukák és a kerítéseken a jégcsapok, aludt a kertben az őszi fű magát ott felejtett maradéka a gyenge hó alatt, és aludt a sarkon a vadalmafában az élet.

– Tudod, hogy itt régen kis házak voltak? Azért maradtak meg a gyümölcsfák. A kis házakat lerombolták, a helyükön felépítették a paneleket, de azokat nem volt szíve kivágni senkinek. Így lehet, hogy az utcák még ma is teli vannak meggy- és cseresznyefákkal, de ott feljebb van egy ringló is – mutatott el Lókötő messze, kifelé, arra, ahol tíz perc biciklizés után hirtelen kimegy az ember Budapestről. Arrafelé már nem ad magára a város, a házak udvarán ott vannak az esővizes hordók, itt-ott tyúk kapar, de látni a kertben lovat is, és mindenfelé füstölnek a kémények.

Lókötő évek óta járt arra időutazni. Egyszer, úgy hitte, örökre ott marad, kiszáll az új időből, amely nem embernek való.

Egymás mellett gyalogoltak, a tüdejükben még a pesti oldal füstjével, a fülükben a koncert utolsó hangjaival, a tagjaikban azzal a hideggel, amely az éjszakai busz megállójában mászott be a gallérjuk mögé.
– Akkor azért vannak ilyen utcanevek, hogy Körte és Meggyfa? – kérdezte tűnődve jó öt perc múlva Zsiráf, aki akárhol is járt, azonnal felvette a hely ritmusát. Rómában cikkcakkolt, Velencében lustán üldögélt, a horvát tengeren szállt a széllel, Berlinben meg szabályosan, szögletesen, gyorsan mozgott. Zsiráf szerette Berlint. Lókötőnek idegen volt.

– Azért – érkezett a válasz újabb öt perc elteltével. Figyelték a lábuk alatt ropogó hó hangját, aztán, hogy valami pattog egy fejük feletti ágon. Talán a jég volt, talán valami állat. Jó egy órája mászkáltak már. Kettőkor jöttek el Pestről, akkor, amikor a kocsmákban hangosan kezdik tologatni a székeket a pincérek és csapkodva gyűjtik be a poharakat, aztán kiszólnak a pultból, hogy ez az utolsó kör. Pedig ez a legizgalmasabb része a napnak. Amikor elcsepeg az éjjel, kettőtől négyig, hogy egy váratlan pillanatban, valamikor négy és öt között hirtelen hajnal legyen, aztán lassan felébredjen a város. A külváros korán kelt, mint a munkáskerületek általában. Először a piac környékén csattogtak a kerekes kocsik, aztán negyed hat körül sorra csapódtak be a környékbeli panelek kapui. Lókötő évtizedek óta nézte álmos szemmel, ahogy reggelente útra kelnek a lakók, és egyenként emlékezett az összes szakadt kabátra, lépcsőn szétszakadt szemeteszacskóra, türelmetlenül megrántott gyerekkézre, kiabálásra, és emlékezett arra az időre is, amikor egy időre csöndesek lettek a hajnalok, nem sokkal azután, hogy leálltak a gyárak.

– Majdnem mindegyik blokkban laktak melósok. Tudni ma is még, hogy melyik házba melyik gyár munkásait költöztették – mondta váratlanul Zsiráfnak, aki hógolyót próbált gyúrni a porhóból, de a labda minduntalan szétesett.

– Az kiké volt? – mutatott fel találomra az egyik blokkra, amely messze előttük látszott a kis házak között. Úgy épült itt egybe régi és új, a rómaiaktól a lakóparkokig, hogy észre se lehetett venni a szakadást sehol.

– Az? Az a harisnyagyáriaké, azt hiszem – mondta Lókötő, és a külvárosi hajnalban felrémlett neki messziről minden, ami volt.

– Elmeséljem az ezerkilencszázkilencvenes éveket? – kérdezte Zsiráftól.

– El – válaszolta jó öt perc múlva Zsiráf. Ahogy felértek a lakásba, Lókötő bedobott néhány szelet kenyeret a pirítóba, és a konyhában, aztán az egész lakásban kenyérillat lett. Reggelig, a hajnal első fényéig mesélte azokat az éveket, és Zsiráf, aki jó környéken lakott, egy másik hegy alatt, elbámult a levegőbe, mintha végre látná azokat az éveket úgy, ahogy a melóskerületben voltak.

– Nem akartál elmenni innen soha? – kérdezte végül. A szemközti tömbben, a konyhákban egymás után kapcsolódtak fel a villanyok. Ki tudja, hová járnak hajnalban. A gyárakba biztos nem. De valahová azért elmennek reggelente.

– Nem – mondta Lókötő a fáradtságtól égő szemmel –, tudod, innen máshogy látszik minden, mint a hegyről. Zsiráf bólintott, aztán elbámult a másik irányba, arra, ahol a hófehér villák évről évre nagyobb helyet harapnak ki a hegy derekából.