Hadiállapot

Olvasom, hallom, hogy hadiállapot van a szomszédunkban. Katonák sorakoznak, az ukrán elnök pedig erőltetett vigyorral, egyenruhában közéjük furakodik. Most aztán megmutatják ők! Mozgósítás. Fegyverkezés. Korlátozás. Gyűlölet. Az oroszok is keményebben szólnak, és mindenféle európai meg amerikai politikusok és katonák nyilatkoznak bősz vehemenciával. Szinte a bőrén érzi az ember a felelőtlenséget, a csak a saját önös érdeket követő embertípus újbóli tündöklését. Eljött újra a mi időnk – mondják. Háború? Hát legyen: nő a népszerűségem, te meg megkapod a megrendeléseket. Hitel is lesz, van erre pénz. Blokád, szankció, felhergelt tömegek, kitiltás, üvöltés. És aztán – ahogy lenni szokott – sírás.

Nem figyelünk oda. Más gondunk van. Zajlik az élet. Párizsban, Brüsszelben vízágyúk, könnygáz, gumibot. Gettók mélyén fenik a kést, máshol bombákat szerelnek. A britek – hányadszor már! – eloldoznák az anyahajójukat a kontinenstől, ők a tengeren érzik jól magukat. De azért a haszonszerzés pallói csak maradjanak meg. Az irodahuszárok Brüsszelben a parlamentarizmus megcsúfolásával még most, míg menni nem kell, trükköznek. Mit trükköznek? Csalnak, hazudnak, és azt üzenik Európának: utánunk a vízözön. Felhőkarcolóváraik a hegycsúcsokon épültek, oda nem érnek fel a hullámok, legfeljebb nyaldossák majd a habok a talapzatot, míg ők átszellemült tekintettel merengenek a világállami távlatokon.

Hadiállapot van Európa egyik államában. Máshol nincs. Ez árulkodó. Ne is legyen, mert onnan már aligha lesz visszaút. Hányszor lépett már a tehetetlenségi erő hatására ostoba kényszerpályákra az emberiség? Hányszor kellett végignéznünk, végigszenvednünk, hogy értelmetlen akarások és aljas akarnokok belekényszerítsék a világot és bennünket is teljesen értelmetlen háborúkba? Hányszor omlott össze körülöttünk minden erkölcsi, értelmi, katonai, sőt, politikai építmény? Most már évek, évtizedek óta feszítik a húrt. Minden eszközt bevetnek. Ők, az öncélú emberek tudják, hogy a káoszban nagy lehetőségek vannak. Igaz, nagy a kockázat is. És csak az erkölcsöket teljesen nélkülöző ember érvényesülhet. (Itt már a „betyárbecsületnek” sincs helye.) Egyetlen cél: a haszon. Politikai, gazdasági, pénzügyi, és persze lehet nemzeti, állami, családi és egyéni is.

Hadiállapotot hirdettek. Itt, a szomszédunkban. Micsoda elátkozott teremtmény az ember! És milyen nehéz (lesz) nekünk megmaradnunk önmagunknak, erkölcsösnek vagy csak értelmesnek! Milyen nehéz kötések tartottak fogva minket sok száz éven át, és micsoda nehéz kötések tartanak fogva ma is! A mi anyahajónk többször is megfeneklett, legutóbb 1918-ban egy alattomos zátonyon. A legénység szétszéledt. Aki arra járt, hazavitte a kormánylapátot, a tat felét, az orrot, a kabinok ablakait, az étkészletet, és még a zászlóból a címer egy részét is kiharapta valaki. Hajózni szerettünk volna szabadon a tengereken, de nem tudtunk elmozdulni a zátonyról. Újjáépítettük a bárkánkat, kisebb lett, de egyszersmind csinosabb. Akadtak, akik azt gondolták, hogy egy nagyobb hajóra kell átdobnunk a kötelünket, majd az elmozdít a zátony fogságából. Dobtuk a kötelet osztrák, német, orosz monstrumnak, volt, aki töröknek is. Mindig a mélybe rántottak az örvények. Legutóbb az amerikai vontatóhajóra röppent a kötelünk. Elkapták, rögzítették. Csak hát, úgy tűnik, sohasem mi hajítottuk át a segélykérő kötelet, hanem éppen fordítva, minket csáklyáztak meg. S mi azt hittük balgán, hogy segítenek kijutni a nyílt vizekre.

Hadiállapot van az egyik szomszédunkban. De mintha hadiállapot lenne az egész egykori Római Birodalomban, a Német-római Császárságban, az Orosz Birodalomban, sőt, még az észak-amerikai gyarmatokon is. A Tigris és az Eufrátesz vidékén, Palesztinában, Szíriában, Líbiában, Galliában, sőt, Texasban és Új-Mexikóban. „Nem, nem, ez még nem háború – mondjuk –, még elkerülhetjük a legrosszabbat.” Felidézem magamban az átkozott ügyeskedést, ahogy belerángattak minket a Nagy Háborúba, amelynek a vége Trianon lett. Ezerszer átkozott akarnokok! Politikusok, újságírók, katonák, terroristák, pénzemberek, iparmágnások és földbirtokosok, művészek és naiv, sőt, ostoba széplelkek. Utóbbiak legalább annyi kárt okoztak, mint a hidegfejű, profi rablók és gyilkosok. Együtt is törpe kisebbség. És mégsem tudtuk elkerülni a háborút. Túl erősnek bizonyult a kötés. A megszámlálhatatlan halott, megnyomorított, megalázott, betegségben elhunyt ember mellett a szép reményeinktől is elbúcsúzhattunk.

Azután megint hadiállapot lett az egyik szomszédunknál. A másiknál is, a harmadiknál is, és nem volt megállás. A tehetetlenségi erő dolgozott. A második nagy háború. Addigra már olyan erősek lettek az újabb kötések, hogy háborúba keveredtünk – immáron puszta csatolmányként – a Brit Birodalommal és Új-Zélanddal, Kanadával, Ausztráliával, Dél-Afrikával, majd valahogyan Indiával, Csehszlovákiával, Jugoszláviával. Ezek nekünk üzentek hadat. A Szovjetunióval és még külön a Fehérorosz Szocialista Szovjet Köztársasággal és Ukrajnával is. A Szovjetunióval szemben „csak” bejelentettük a hadiállapotot a kassai bombázás miatt. A legostobább – de a kötések logikáját könyörtelenül követő lépés volt –, hogy hadat üzentünk az Amerikai Egyesült Államoknak. Sem Tisza István, sem Bárdossy László nem volt ostoba ember. És mégis… Túl erős volt a kötés, annak a pár ezer embernek az érdeke, befolyása, sajtója, manipulációs hálója. Túl ostobák voltunk, hogy ne lássuk, mi készül, és mi történik? Aligha. De foglyai voltunk a „szövetségeknek”, akikről azt hittük, nincs alternatívájuk.

Hadiállapot van a szomszédunkban. Már a 21. században élünk. Más a környezet, más a világ, más a hadiállapot is, de nem más az öncélú ember. Az ma is gátlástalan, ma is jogot formál minden törvényt, szokást, normát áthágni. Minden, a magáétól eltérő gondolatot likvidálni. Jogot formál minden, a hatalma útjába kerülő ellenerő elpusztítására, legyen az akár ember, természet, múlt vagy maga a jövő. Látom ezt az embert ma itt tobzódni Európában, Amerikában és a keleti szláv sztyeppéken. Az öncélú embert, akinek soha senki és semmi nem állta útját. Sem egy tiszta gyermeki tekintet, sem egy isteni parancs, sem a lelkiismeret, sem a törvény. Mindent kockára tesznek hát a saját hasznuk érdekében, hiszen nem hisznek a Gyermekben, az Istenben és a Lélek szép szeretetében. Csak az erőnek hisznek. S ha az egyensúly megbomlani látszik valamelyik javára, akkor van a baj.

Az utóbbi években abban bíztunk, hogy a konfliktusok majd megoldódnak. Megvannak a fórumok, ahol megegyezésre lehet jutni. S most mégis mintha szétrobbanna a szép, békebeli világ. Hogyan? Miért? Az öncélú ember képes felhergelni a milliónyi, kívülről vezérelt embert, és hányadszor érvényesül az ostoba forgatókönyv: népbutítás, manipuláció, gyűlöletkeltés, megosztás, tömegharc, bizonytalanság, csalás, erőszak? Káosz. Szellemi, lelki, erkölcsi tartás nélkül bolyongó tömeg, amely várja a megváltó eszmét, politikai erőt, eseményt vagy vezért. Meg akar már ölni egy Tisza Istvánt, egy Kennedyt, az „illetékes” ügyészség kezére akarja adni Julian Assange-ot, Teleki Pál kezébe tuszkolná a pisztolyt, akasztana az Oktogonon, szétlőne egy iskolát Floridában vagy a Krímben, perbe fogná Mindszentyt, Nagy Imrét vagy Szabó bácsit (nem a rádióból), csak mondja már meg valaki, mit tegyen.

A mostani hadiállapot meghirdetői valami ilyesmit ajánlanak. De nem lehet, hogy újra sikerüljön nekik. Lehetetlen, hogy ebbe a csapdába újra belekényszerüljünk. Kötés és eloldás, eloldozás és kötés. Még egyszer a mélybe nem ránthatja a bárkánkat senki és semmi. Nincs az a szövetség, amely a békét – vagyis a jövőt – elveheti tőlünk. Bízhatunk magunkban, és bízhatunk az emberiség jobbik felében is. Együtt elérhetjük, hogy a hajónk finom mozdulattal egy tavaszi hajnalon felüljön a víz színére – majd akkor észre sem vesszük, hogy már lebegünk –, és meg sem köszönjük a felkelő nappal a Mindenhatónak, hogy megint velünk volt, és nem hagyta veszni a hitünket.