Háború vagy béke

És mostanában gyakran említi az amerikai média, mert ez a messzire visszanyúló hagyományos aktus most tektonikus erejű hatalmi csatározások kereszttüzébe került.

Hogy milyen régi tradícióról is van szó, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy már George Washington, az Amerikai Egyesült Államok első elnöke is fontosnak tartotta egy ilyen üzenet tolmácsolását az amerikai törvényhozásban, ami akkor még az első ideiglenes fővárosban, New Yorkban zajlott le 1790. január 8-án. Érdekes módon Thomas Jeffersont, a sorrendben harmadik amerikai elnököt ez az aktus a brit uralkodó trónbeszédére emlékeztette, ezért 1801-ben szakított a személyesen elmondott beszéd éppen hogy csak felépülő hagyományával, és ezt követőn több mint száz éven át a mindenkori amerikai elnök levélben juttatta el a nemzet állapotáról szóló értekezését, amelyet aztán a Kongresszus elnöke olvasott fel ünnepélyes keretek között.

Az eredeti, még Washington által felépíteni kezdett hagyományt aztán 1913-ban honosította meg újra Woodrow Wilson elnök, és azóta mindössze egyetlen kivétel volt, Jimmy Carter, aki 1980-ban leköszönő elnökként inkább már csak írásban küldte el beszédét a Kongresszusnak. Nem akármilyen szimbolikus üzenete van tehát annak, hogy a demokrata házelnök asszony, Nancy Pelosi még azt is megtagadta, hogy egyáltalán szavazásra bocsássa Donald Trump elnöknek a Kongresszus és Szenátus együttes ülésére szóló meghívását.

Nem érdektelen eltöprengeni azon, miként fajulhatott el az amerikai uralkodó eliten belüli konfliktus ilyen, eddig elképzelhetetlen méretűvé. Az elmúlt évszázad során, de talán nyugodtan mondhatjuk, lényegében az 1865-ben lezáruló amerikai polgárháború óta az uralmi rendszeren belüli súrlódások többnyire a színfalak mögött rendeződtek, és a nyilvánosság előtt zajló küzdelmek inkább csak látványtechnikai elemként üzemeltek. Az elmúlt száz évet uraló két nagy párt, a demokraták és a republikánusok között már csak azért sem lehetett igazán lényeges különbség, mert az elmúlt évszázad során felépülő amerikai világbirodalom valóságos urai mindkét pártot kizárólag a birodalmi stratégiát végrehajtó „adminisztratív” struktúraként értelmezték.

Donald Trump megválasztásával azonban visszavonhatatlanul elkezdődött az amerikai birodalom agóniájának feltehetőleg több évtizedig tartó periódusa, amelyben az eddig viszonylag konszolidált felszín alól előtörnek azok a konfliktusok, amelyek már arról szólnak, hogy milyen legyen a „rendezett visszavonulás”. A konfliktusok valóságos tétje az, hogy van-e esély arra, hogy a birodalom összeomlása ne vezessen kezelhetetlen káoszhoz sem a globális térben, sem a nemzetállam Amerika lokális élettereiben.
A hagyományos uralmi elitet azonban – nemcsak Amerikában, hanem Európában is – felkészületlenül érte/éri ez a drámai fejlemény, és egyelőre még sem a helyzet elbeszélésére, sem a teendők megbeszélésére nem képesek. Így aztán az a helyzet, amely ma az egész világon rohamos gyorsasággal eluralkodik, a narratívák permanens globális polgárháborúja. Az eddigi kényelmes kiszolgálói pozíciójukból kizuhanóban lévő cinikus elit egyre frusztráltabban észleli, hogy a „populisták” – ahogy tagjai nevezik azokat, akik legalább kísérletet tesznek arra, hogy értelmezzék a helyzetet, és ha megoldást egyelőre nem is, de legalább áttekinthető kezelést ígérnek – egyre népszerűbbek.

A most zajló látványos összeütközés mélyrétegbeli tektonikus okai azonban egyelőre elbeszélhetetlenek, így értelemszerűen csak egy hamis beszédtér áll a küzdelemben részt vevők rendelkezésére. A felek persze folyamatosan egymást vádolják hamis beszéddel, ezért válhatott a fake news, vagyis a hamis hírek (és azok világméretű terjesztése) a globális beszédtérben leggyakrabban használt kifejezések egyikévé.
A tény, igazság, valóság szavak látványos drámaisággal összeomlani látszanak. Pedig az idő sürget, mert a birodalom közelgő összeomlása spontán módon fokozza a káoszt mind a globális, mind a lokális térben. Globálisan azért, mert egyelőre tökéletesen tisztázatlan, sőt tisztázhatatlan, hogy mi jön az amerikai birodalom egy évszázados világuralma után.

Mert nem mindegy, hogy egy új birodalom és új rend, tehát egy „százéves béke” vagy egy totális káoszba torkolló „százéves háború” korszaka köszönt a világra, és egyelőre bármilyen derűlátóan is próbálnánk megítélni a globális folyamatokat, inkább a háború áll nyerésre.

De legalább ilyen súlyosak azok a kérdések is, amelyek az amerikai birodalom után eljövő lokális helyzet kezelésére keresik a választ. Vagyis arra, hogy a nemzetállam Amerika mit és hogyan tehetne annak érdekében, hogy ne szoruljon tehetetlenül az összeomló birodalom romjai alá. A hamis látványtechnikával vívott uralmi eliten belüli polgárháború azért is lehet ennyire éles, és járhat még súlyosabb következményekkel, mert az amerikai nemzetállam egyre gyakrabban kerül a technikai fizetésképtelenség állapotába. Még akkor is, ha most ismét született (ideiglenesen) egy újabb egyezség az uralmi eliten belül.
E helyzetnek alapvető oka az, hogy a „birodalmi” Amerikának nincs önálló költségvetése, és ezért egyre elhibázottabb, átgondolatlanabb, következésképp egyre pazarlóbb globális költekezése a nemzetállami költségvetésben jelenik meg deficit és államadósság formájában. Ha valamikor, akkor éppen most kellene az amerikai elnöknek ezt a rendkívül veszélyes helyzetet az „unió” népe elé tárnia.