Grósz: Az újságban olvastam

Talán nincs is. S ez mélyen elgondolkodtató. Ferenc József „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” szózata, Tisza István „Ezt a háborút elvesztettük” bejelentése, Horthy Miklós „Egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán” kiáltványa, Nagy Imre: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” blöffje után mindig szörnyű megpróbáltatás következett, tragédia, zsákutca, megaláztatás. Vajon kivétel-e ez alól Pozsgay Imre híres rádiónyilatkozata, amely huszonkilenc éve, január 28-án hangzott el, „népfelkelésnek” nevezve azt, amit 1956 decembere óta csak „ellenforradalomnak” lehetett. A legfontosabb nem is a nyilatkozat tartalma volt – azzal mindenki tisztában volt –, hanem, hogy a párt egyik vezetőjének szájából hangzott el! Persze nem lennénk mi magyarok, ha másnap már nem „forradalomról” beszéltünk volna, hiszen eddig is így hívtuk.

Igaz, hogy előbb-utóbb ez az átértékelés megtörténik Pozsgay Imre nélkül is, mint ahogy a háborút elveszítjük Tisza bejelentése nélkül is, a németek nyakunkra ültetik a nyilasokat Horthy szózata nélkül is, az oroszok lerohannak Nagy Imre kétségbeesett kiáltása nélkül is. De mégis. Ebben a nyilatkozatban az összeomlás, a rossz előérzet mellett benne volt a pozitív üzenet is, a kibontakozás lehetősége. El szokták felejteni, hogy Pozsgay az egész 1948/49 óta ránk kényszerített szocialista rendszert életképtelennek nyilvánította, amely zsákutcába vitte az országot, és megalázta a nemzetet. Annál is érdekesebb ez, mert az a bizottság, amely erre a megállapításra jutott, bizony nem valami forrófejű ellenzéki társaság volt. Berend T. Iván, az Akadémia elnöke, Ormos Mária történész, Horn Gyula politikus és Tőkei Ferenc filozófus – mindannyian az MSZMP Központi Bizottságának tagjai voltak. Grósz Károly, a párt főtitkára talán azt gondolta, elbíbelődnek majd egy kicsit a múlttal, lehet, hogy megegyezni sem tudnak, aztán születik valami semmitmondó állásfoglalás, amelyet majd zárt ajtók mögött megtárgyal az MSZMP KB.

A bomba azonban még aznap délután robbant. Ez a nyilatkozat is az összeomlás küszöbén született, de benne volt a nemzeti demokrácia megteremtésének lehetősége is. Amelyet 1947-ben, 1956-ban a szovjet megszállás tett lehetetlenné. Vagyis, hogy a rendszerváltoztatás ne lehessen egy újabb – most már elsősorban gazdasági és kulturális – megszállás eszköze, hanem együtt a nemzeti és szociális érdekek következetes érvényesítésével, biztosítsa a valódi demokráciát és fejlődést. Hogy a szabadság nevében ne rabolhassanak ki és ne alázhassanak meg képmutató vérebek. Keserűen láttuk, hogy nem sikerült. A mi hibánk is volt.

Az elmúlt nyolc évben látjuk igazán, amikor végre megpróbáljuk az egyenrangú értékeket harmonikus egyensúlyba hozni, hogy micsoda erők lépnek fel ezzel szemben. Ők itt dolgoztak már 1989-ben, sőt korábban is. Aki leleplezte őket, likvidálták, megfojtották.

Húsz évvel a híres Pozsgay-interjú után, 2009-ben megint a teljes összeomlás fenyegetett. Ehhez is kapcsolódnak beégett szavak. „Elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon!” Ezt egy példátlan reakció követte. Megint „eb ura fakó-t” mondott a magyar. S megint hozzáfoghattak, hogy a demokráciát, a jogállamot, a nemzeti érdekeket és érzéseket, a szociális igazságosságot összhangba hozzák a munkára épülő fejlődéssel. És ennek alapjával, a keresztény erkölccsel. A kiüresített liberalizmus mai eltévelyedett bajnokai immáron mindegyik alapértéket nyíltan támadják. Épp úgy, mint valaha a kommunisták. A népakaratot nem ismerik el, ha számukra kedvezőtlen, akár erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással is „korrigálnák”. Ez a kommunisták, Rákosi hangja. A szociális igazságosság éppen addig érdekes, míg egy szerencsétlenné vált hajléktalant fel lehet használni propagandára. Az extraprofitból emberi életre alkalmatlan, tengődő segélyvilágot valósítanának meg, mint tették ezt korábban mindig. Pöffeszkedő gazdagságban szájalnak, hogy szabadságjoga van a szerencsétleneknek saját ürülékükben megfagyni az aluljárókban. A nemzetet és a kereszténységet mint amelyek korlátozhatnák falánkságukat és valódi szolidaritást képesek teremteni, megsemmisítenék. Gyalázatos hitetlenségükben bosszút állnának, büntetnének minden ok nélkül is.

Rászabadították Európára a világ szerencsétlenjeit. Vérnyereségnek, munkaerőnek. Az elmúlt negyedszázadban rommá lőtték Afganisztántól Líbiáig, az iszlám nem parírozó vidékeit. Átlátszó ürügyekkel. Terrorista szervezeteknek bőven juttatott fegyverrel, pénzzel. Megtérül. Hamar kiderült, a jövevények – tisztelet a kivételnek –, fütyülnek arra, hogy szánni, nevelni, befogadni, dolgoztatni akarják őket. Megvan a saját világuk, egészségesnek csak azt tekintik. S akkor mi lesz? Európában a polgárok egymás torkának esnek? Minden utcasarkon egy frontvonal lesz? A gyűlölet és fanatizmus megöli a mi szép álmunkat, Európát. S majd meghajlunk alázatosan a leigázó új rend előtt? Remélem, nem. Talán sikerül elérni, hogy a Nyugatról terjedő bűnös közöny megtörjön szép, szabad, lelkes erényeinken.

Ismerjük ezt a körmönfont megrablást. Bujdostunk eleget. A bőrünkön tapasztaltuk. Dacoltunk Nyugattal, Kelettel egyaránt. Nem volt olyan régen, hogy magyarokat gyilkoltak, aláztak, vertek meg, ítéltek el Erdélyben, Bánságban, Felvidéken, Kárpátalján. Önfeladásra, asszimilációra, menekülésre kényszerítettek. S ma is akasztással fenyegetnek. Sőt: nem volt olyan régen, amikor magyarokat itt, a zsugorított országban agyonvertek, baleset vagy más ürügyén. Ezer bajunk van. De nem azért vagyunk itt, hogy százszor kompromittált emberek és érdekek bolondjai legyünk.

De térjünk vissza 1989 januárjába. Szombaton hangzott el az ominózus interjú Pozsgay Imrével. Estefelé az aluljáróban az emberek hangosan vitatkoztak, de sokan óvatoskodtak. Az előző év október 23-án még rendőrroham volt a Baross térnél. Nem lóval, motorkerékpárral. A később is annyiszor hangoztatott „nem korai még ez”; „nem lesz ebből baj” félelmekkel, kishitűségekkel találkoztam. Tanítani siettem a Közgázra, esti tanfolyamra. Bennem is voltak ilyen félelmek, mit tagadjam. Hároméves volt a kislányunk, lakásügyek zavartak, munkahelyi gondok. Fél éve tanítottam az ELTE-n. A feleségemmel interjúkat készítettünk Pártay Tivadarral, az akkor „újjáéledő” kisgazdapárt elnökével, Futó Dezsővel, a függetlenségi párt egyik vezetőjével. Mindketten nagyon óvatosak voltak. Futó még azt sem engedte, hogy magnót használjunk. Az oroszokra figyelmeztettek. Hasznos volt, miként az is, hogy Demény Pállal, Habsburg Ottóval, Varga Lászlóval, Horváth Jánossal, és magával Pozsgay Imrével is beszélhettem. Ságvári Ágnes még tanított is, és Farkas Vladimirrel a „kékcédulás hadműveletről” vitatkoztam.

Grósz Károllyal soha nem beszéltem, de olvastam reagálását a „népfelkelés”, értelmezésre. Akkor éreztem meg, hogy van remény. Tehetetlennek tűnt. A politikai reform felgyorsulásának veszélyeiről beszélt. Meg, hogy Davosból jött. Félrebeszélt. De a lényeg az volt, hogy a döntő ideológiai és erkölcsi fordulatot eredményező Pozsgay nyilatkozatról mindössze annyit tudott, amit az újságban olvasott. A többi már ment a maga útján. S közben a magyar tengerjáró hajók Szingapúrnál, Algériánál, Athénnél vagy a nyílt tengereken jártak. Viszont a Szigetköznél, a Dunán három folyami hajó is zátonyra futott, lehet, hogy túlterheltek voltak. A szovjet televízió hosszasan foglalkozott Magyarországgal, nyíltan használva a krízis szót. A magyar televízió második csatornája viszont a „Hét mesterlövész” című westernt adta, amit ötödször nem néztem meg. Lesétáltam a Wartburgomhoz, s annak egyszerűségében is nagyszerű rádióján meghallgattam a Szabad Európát. Fagyott. A Duna vízállása Budapestnél 214 cm.

„Jelezz!” – hallottam az egyik ablakból, s kezemből a slusszkulcs elröppent, mielőtt a tohonya árny szemben a falon Coltot ránthatott volna. Bosszús voltam, mert az Atalanta–Internazionale meccsen (x) végképp elúszott a totó tizenkét találatosom.