Gótika

A Rambla kikötő felőli végén úgy éjféltájt feljön az ember a metróból, vesz egy avokádót és egy zacskó chipset vacsorára, zavar nélkül visszamondja katalánul, hogy jó éjszakát, még csak le sem bukik, hogy ennél többet nem beszél az adott nyelven – legalábbis akkor még –, tüdőcsúcsra szívja a téli tenger mélyen sós, édes, maró, fekete illatát, amely egy-egy széllökéssel végigsiklik a sugárúton a kósza esőcseppek között, aztán találomra beveti magát egy gótikus ív alatt az ismeretlenbe. Megérkezett. A sétálóutca éjfélkor is lármás, a tengeré mellett határozottan elkülöníthető a héjában sült krumpli, a megperzselődött újságpapír, a speciális cigaretta, a rendes cigaretta, az erős parfümök, a bor, a paella és a bodegákban árult churros meg forró kakaó illata.

Az égett újságpapír szaga érthetetlennek tűnik, de később kiderül: valóban abba csomagolja a fekete kezű árus a krumpliszemeket a vevőknek, amitől az embernek olyan érzése lesz, mintha belépett volna Edmondo de Amicis regényének téridejébe, keresi maga körül a levágott ujjú kesztyűben és foltos nadrágban a forró krumpli körül kerengő szegény gyerekeket. Nincsenek sehol. Nem látszanak.

A gótikus íven túl aztán nincs sem tömeg, sem lárma, sem illatorgia.
Csönd van.

Olyan csönd, amelyben hallani Barcelona szívverését. Hogy egy városnak van szívverése, hogy hallani lehet, és hogy le lehet írni azt a mondatot, amely a városok szívveréséről szól, csak a latinok tudják, mert több ezer év alatt sem tudtak megtanulni szív és kultúra nélkül élni, ami csak az északiaknak sikerült. Hamvast, aki azt írja, ha délre mész, hagyd otthon az egódat, így annyiban pontosítanánk, hogy ha délre mész, vidd magaddal az északon használatlan szívedet, ott lesz rá igény.

Barcelona pulzusa éjjel kettő körül közepes tempójú, határozott, az éles sarkokon lassul kissé. Például ott, ahol narancssárga fényben úsznak a zárt spalettájú ablakok és a halal húsbolt lehúzott redőnye; arabul is ki vannak írva a tudnivalók, mintha nem telt volna el egy szempillantás úgy Kr. u. 750 óta, amikor a várost még Badsalunának nevezték a mór nevén.

Szertehagytak errefelé mindent, az Alhambrát, a sintrai erődöt, az al-išbūnah-i, vagyis lisszaboni cerca mourát, a városvédő kőfalat meg a matematikát, most azonban csak egy késői leszármazottjuk suhan egy nagydarab hússal a vállán a várost visszafoglaló királyok által örökül hagyott kapuív alatt. Kedvesen bólint, már amennyire kedvesen bólintani lehet egy fél ökörrel a nyakban.

Aztán idős hölgy tipeg át a sikátoron, kopog a magas sarkain, a kezében karácsonyfás papírba csomagolt, átkötött dobozka fityeg. Vendégségbe megy vagy onnan jöhet, elmegy a mór hentes mellett, aztán elnéptelenednek a zegzugok.

Követhetetlennek tűnő módon nyílnak egymásból az utcák és közök, némelyik vaksötét, máshol átjárók bukkannak fel váratlan helyeken, valahol nyitott ablakból dzsessz szól, latin dzsessz, lassan és fájdalmasan. Az utazó a falnak veti a hátát, úgy hallgatja. Az eső eláll. Pesthez képest meleg van, még éjjel is. Gőze sincsen, hol van, de érzi, közel lehet a ház, ahol foglalt egy szobát.

Elindul, találomra, bele a semmibe, aztán kibukkan egy szűk, koszos utcán. Épp a hotel táblája alatt.