Görög dráma 2.0

Az Európai Unió statisztikai főhivatala a minap közzétett egy igen figyelemreméltó grafikont arról, hogy a múlt évszázad legsúlyosabb gazdasági válságai során a gazdasági teljesítmény visszaesése, majd az ezt követő kilábalás milyen íven ment végbe. A visszaesés, kilábalás periódust nyolcéves időszakra vizsgálta, s ebből kiderült, hogy a válságok kezdetétől a nyolcadik évig bezárólag már minden krízis esetében messze a kiindulópont felett járt a gazdasági teljesítmény. Ez még a híres 1929–33-as válság idejére is igaz, ahol pedig négy év alatt egyharmaddal esett vissza a gazdasági teljesítmény, de újabb négy év elteltével a gazdasági teljesítmény már hetven százalékkal volt magasabb, mint a mélyponton, és messze meghaladta a válság előtti csúcs értékét.

Az Eurostat ezt az ábrát azért készítette el, hogy mindenki számára kirajzolódjon a nyolc éve zajló görög dráma történelmi mélysége. Az a helyzet, hogy Görögország a válság kirobbanása óta eltelt nyolc év során lényegében folyamatosan süllyed (a visszaesés most már mélyebb, mint az 1929–33-as válság idején volt) a kilábalás minden jele, sőt reménye nélkül. Ráadásul most újra az látszik, vagy inkább most már sokadszorra megmutatkozik, hogy az a beszédtér, ahol a drámában leginkább érdekelt feleknek el kellene beszélniük a helyzetet, és meg kellene beszélniük a teendőket, teljesen szétesett, ha volt egyáltalán valaha.
Az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az EU „mögött” legfőképpen Németország, a görög kormány és végül, de egyáltalán nem utolsósorban a valójában minden érdekfelismeréstől és érdekképviselettől megfosztott, reményvesztett, magára hagyott görög társadalom egyre ingerültebben egymást vádolja a kudarcért. A dolog valóban emlékeztet a görög sorstragédiák dramaturgiai szerkezetére, hiszen ott is mindig az történik, hogy a szereplők hazugságban és félelemben élnek, mert valami sötét és mély, mindnyájuk számára kibeszélhetetlen titok tartja őket fogságában. Márpedig a hazugság és félelem – tartós fennállása esetén – könnyen válhat végzetes öngerjesztő örvényléssé, ami aztán mindent és mindenkit képes magával rántani a feneketlen mélységbe. S aztán már csak a görög tragédiák háttérből felzengő kórusa kántálja az örök emberi tanulságot arról, hogy talán előbb kellett volna a dolgokat nevükön nevezni.

Aki hazudik, az fél (nyilván attól, hogy egyszer úgyis kiderül az igazság), aki pedig fél, az a szorongása okán újra és újra hazudni fog. És így áll elő az az öngerjesztő lélektani örvény, ami aztán végül mindent elpusztít.
Most sincs ez másként, és a szereplőknek éppen ezt a több ezer éves igazságot kellene belátniuk. Csak sajnos mindegyikük egészen másfajta valóságban él, és a jelek szerint görcsösen ragaszkodik ehhez a hamis és hazug álvalósághoz, így a világ felkészülhet egy újabb drámai fordulatra. Persze nem nagyon lehet kétségünk afelől, hogy megint lesz majd valamilyen egyezség, amelynek lényege éppen az lesz, hogy újabb hazugságréteget terítenek a már így is éppen elég vaskossá vált eddigi hazugságrétegek fölé.

A dologban az a tragikomikus, hogy valójában mindenki tökéletesen tisztában van azzal – ez az Eurostat-ábrával most már vizuálisan is igazolt –, hogy a minden eddigitől súlyosabb válság egy nagyon tudatosan előidézett csapda következménye. A csapda kiagyalói és haszonélvezői, mint ahogy az egész 2008-as álságválságot, azért hozták létre tudatosan a görög tragédiát, mert ezzel valójában egy új globális pénzfegyvert akartak kipróbálni. Egyébként Európa déli és keleti perifériájának valamennyi országa „célpont” volt ezen a cinikus kegyetlenséggel felépített planetáris „lőtéren”, ahol a világot igazgató szuperstruktúra e fegyverkísérletet végrehajtotta. Tegyük hozzá, Magyarországon két menetben is végre kívánták hajtani ezt a tesztet, az egyiket 2008 őszén, a másikat 2011 őszén.

A különbség a két kísérlet között az volt, hogy míg az első esetében a magát „magyarként” tételező, ám valójában a globális szuperstruktúra lokális ügynökhálózataként üzemelő kormány készségesen segítette ezt a szuperstruktúrát abban, hogy a legnagyobb hatékonysággal foszthassa ki a magyar társadalmat, a második esetben ennek éppen a fordítottja történt. A kormány, részben erőt mutatva – például a Békemenettel –, részben pedig együttműködést színlelve – az IMF behívása –, ügyesen taktikázva, és persze nagy árat fizetve, de végül kivezette az országot ebből a szintén végzetesnek induló csapdából. A csapda lényege egyébként pofonegyszerű lélektani trükksorozatra épül, amelynek első fázisa a tudatosan keltett hisztéria az ország helyzetéről. A hisztéria aztán automatikusan beindítja a kamat- és/vagy árfolyamfegyvereket, így az újabb kifosztó szivattyúk rászerelése az immár tehetetlen áldozatra zavartalanul végbemehet.

Mivel Görögország az eurózóna tagja, tehát az árfolyamfegyver nem volt értelmezhető, így minden idők legbrutálisabb kamatfegyverét vetették be, két év alatt három százalékról harminc százalék fölé lökték fel a görög államkötvények kamatát. Aztán ugyan kegyesen visszaengedték hat százalékra, de a görög társadalom évtizedeken át tolja maga előtt az így mesterségesen létrehozott „kamathegyet”. Időnként, mint majd most is, amikor már végképp nem bírja tolni, akkor „elengedik” a csalással létrehozott adósság egy részét, aztán minden kezdődik elölről.

A görög és a magyar utat összevetve a legfőbb tanulság talán az lehet a perifériák népei számára, hogy a csapda elkerülése nem lehetetlen, de tudás és bátorság nélkül nem megy.