Domonkos László

Vélemény és vita

Gnóthi szeauton

A delphoi jósdához vezető úton volt olvasható a Szolónnak tulajdonított mondat: Ismerd meg önmagad! (Gnóthi szeauton.)

A mondat egy könyvről – A demokrácia bölcsője címűről – jutott eszembe, a könyv meg arról, amiről – mindent eldöntő végérvényességgel – vasárnap este szerezhettünk tudomást.

Görög barátom nemrégiben arról beszélt a televízióban: nem az a baj, hogy a különböző nemzetközi hitel- és egyéb szervezetek (az IMF-től az Európai Unióig és még tovább) ezért-azért, ezzel-amazzal bombázzák Athént, a súlyos gazdasági helyzetbe került görög hazát, hanem hogy egyféle sajátságos nagy- vagy éppen világhatalmi arroganciával meg akarják alázni azt az életvidám, vendégszerető, bölcs és kulturált népet, amely a demokrácia bölcsőjét mondhatja szülőföldjének. És amely – sok egyéb mellett, például – a fenséges szépségű Zorbát adta a világirodalomnak és a nemzetközi filmművészetnek…

Megnyugtató, hűvösen jóleső érzés, hogy nem tagadták meg önmagukat. Hogy büszke öntudattal mondtak nemet. Még akkor is, úgy is, ha tudják, hogy ennek nagy és keserves ára lesz. (Mert nyilván az lesz.) Hogy az „eb ura fakó” hősies kockázatával lettek hűek Missolonghi szelleméhez, ahol egykoron nem akárki, hanem egy mély érzésű igazi angol költő, maga Lord Byron áldozta életét az ő szabadságukért. Hogy a delphoi jósda felszólításának szellemében ismerik önmagukat. Mert érzik, tudják, hogy ilyen helyzetben mit kell tenniük.

Egy népszavazás, mondhatnák a mindentudó cinikusok, persze csak egy népszavazás és semmi más. Pedig tán elég volna az említett, A demokrácia bölcsője című, fölöttébb tanulságos – 1960-ban kiadott! – gyűjteményes kötetet lapozgatni. Benne például Iszokratész sorai, a peloponnészoszi háború végét követő időkből (Görögország nyomorúsága): „…mi határt szabtunk a (perzsa) király uralmának, adókat vetettünk ki, és megakadályoztuk őt abban, hogy a tengert használja. Most pedig ő az, aki elrendezi a görögök ügyeit és megszabja, hogy kinek mit kell tennie, és éppen hogy csak helytartókat nem rendel a városok fölé. Mert ezenkívül ugyan mi egyéb van még hátra?” Vagy Hérodotosz üzenete (Hűség a görög földhöz): „…a szabadságért lelkesülünk, s úgy védjük magunkat, amint erőnkből telik. Ne erőlködjél rávenni bennünket, hogy egyezségre lépjünk a barbárokkal, mert mi nem fogunk szavadra hallgatni (…) jelentsd meg (…) az athéniak üzenetét: míg a nap azon a pályán mozog, amelyen mostan, addig mi nem fogunk szövetségre lépni Xerxésszel; védelmünk végett síkraszállunk ellene, bízva isteneink és héroszaink támogatásában (…) ismeritek az athéniek érzületét (…) nincs a világon akkora kincs, sem szépsége és termékenysége által oly kiváló ország, amelynek birtoka megvesztegethetne, hogy a médekhez álljunk és Görögországot rabszolgaságba vessük.”

Hát így állunk, feleim. És közben Zorba int felénk, Kazantzakisz halhatatlan, csodás figurája, Zorba, a görög, aki úgy hal meg, hogy a legutolsó percben kikecmereg az ágyból, odatámolyog az ablakhoz, a párkányba mélyíti körmét és állva néz, csak néz kifelé az ablakon.