Domonkos László

Vélemény és vita

Globe-alizmus

Angol szakosnak Shakespeare olyan, mint a németesnek Goethe vagy Schiller, oroszosnak Tolsztoj és Dosztojevszkij.

Kötelező kánon, előírásos szentkép. Bálvánnyá merevült ikon, a klasszikusok mennydörgő szigorával. Emlékszem – még ha tova is röppent egynéhány évtized – , a bölcsészkaron mi, angolosok, légyen másik szakunk bármi, némi hideglelős büszkeséggel húztuk ki magunkat, ha a Hamlet vagy a III. Richárd került szóba: no igen, ez nekünk valami egészen más, belülről, saját (kutya nehéz, szörnyen ódon) nyelven ismerve, szemeszterről szemeszterre belénk verve… Az egész dolog némiképp bárgyún rigorózus nyomorúsága akkor enyhült valamicskét, midőn Stratfordban nemcsak a szülőhelyet, de a megelevenített shakespeare-i életmű metodikáját is szemügyre vehettük a Globe Színház, az Ő Színházának mélyebb, teljesebb valójába bepillantva. Tán az idő tájt már megsejthettünk valamit…

Persze át kellett élnünk egyet-mást ahhoz, hogy ma, jól félezer év múltán, is kezdeni tudjunk valamit a jó William mesterrel.

A mai londoni Globe Színház – ama bizonyos egyenes ági leszármazottja – előadását látni a Gyulán, a Várszínházban, „színházilag” olyan, mintha a Rolling Stonest hallgatnánk a szegedi Hunyadi téren, esetleg Paul McCartney-t a Városligetben. Mert túl a közvetlen „művészi” élményen, és a sznob ájuldozások idegtépő monotóniáján, itt és most mindössze nyolc varázsló-ember és egy messze nem kiemelkedő mű (a Sok hűhó semmiért ürügyén) a maga tökéletességében felmutatja, mi is a színészet, és mi a Játék. Milyen az igazi világ amarra, túl a csatornán és itt a Kárpát-medencében. És megmutatja, mit kezdjünk – mit kezdhetünk! – Shakespeare-rel errefelé, a nyár kellős közepén, a harmadik Orbán-kormány kormányzati ciklusának kezdetén, uniós tagságunk első évtizedének végén, majdnem száz esztendővel a nemzetünkön végrehajtott gyilkossági kísérlet után, túl két világháborún és a modern kori emberiség általunk végrehajtott legtisztább forradalmán, megcsalt vakmerő remények és dúlt hadak őrült forgatagán.

A színész hangszeren játszik (ragyogóan), énekel (igen szépen), amikor kell, táncra perdül (fergetegesen) – és eközben, mindvégig: játszik. Keserűen és súlyosan, hallatlanul vidám, felszabadult könnyedséggel és dermesztő tragikomikummal, mikor hogy. És mindezt egészen elképesztő, hihetetlen természetességgel, az erőlködés legcsekélyebb látszata nélkül.

Nem csupán ennyi az egész, barátaim?

Nem csupán és mindössze: csakis játszani kell, kéne, így, lét és nemlét határán tántorogva, ki tudja hány évtizede-évszázada, polihisztorok egyformán, mindig magas színvonalán, könnyedén és a Mindenséget pár órába sűrítve? Nem ez az életünk, nem ilyen a mi egész közép-, kelet-, kelet-közép-európai és még a jó fene tudja, miféle világunk, Tuhutum vezértől Kövér Lászlóig és Varga Mihályig?

A Globe tudvalevően glóbuszt jelent, a Földet, ami nekünk persze maga a világmindenség – csak ez van, csakis ez létezik, a Mars és a Vénusz nem számít. És ez a glóbusz: a haza, a mi világunk. Ami hajszálpontosan olyan, amilyennek ez a nyolc remek angol megmutatta. Globe-módra. Benne van minden, de tényleg minden. És ez az igazi, az eredeti, az ős, az örök. Egy Shakespeare – az imigyen megértendő klasszikusok módjára. (Méltóbban nemigen tolmácsolnak úgynevezett „örök értékeket”, mint ők.)
 Ez az igazi, az emberhez-magyarhoz méltó Globe-alizmus. Ami végképp hazahoz bennünket.