Globális járadék

Az egyes emberek és az egyes emberi közösségeket elválasztó jövedelmi és vagyoni különbségek, egyenlőtlenségek mindig is a legérzékenyebb kérdések közé tartoztak, az emberi társadalmak belső konfliktusai ugyanis jórészt éppen erre épülő elosztási konfliktusok. Az a világ, amelyben élünk, ebből a szempontból is a megvalósult abszurditások világa, hisz az egyik oldalon kevesebb mint száz szupergazdag dollármilliárdos birtokol akkora vagyontömeget, mint a másik oldalon három-négy milliárd nyomorban élő ember. Branko Milanovic, a City University of New York akadémikusa Globális egyenlőtlenség című könyvében egy elgondolkodtató, eddig ismeretlen fogalmat használ, az állampolgársági járadék (citizenship rent) fogalmát. Ezen azt érti, hogy csak annak alapján, hogy valaki melyik országba születik, alapvetően el is dől, hogy milyen anyagi viszonyok között tölti majd el az életét.

Ha a világ jövedelmi eloszlási adatait figyeljük, és megnézzük, hogy egy embernek mekkora a jövedelme, akkor az látszik, hogy ez legalább hatvan százalékban attól függ, hogy melyik országban él, illetve, hogy hova született, mert jelenleg a világ lakosságának mindössze két-három százaléka él más országban, mint ahol született. Ez azt jelenti, hogy globális szinten van egy járadék, tehát egy olyan pénz, amiért nem kell külön megdolgozni azoknak, aki ezt élvezik, és amiből a gazdag országok lakosai sokkal nagyobb mértékben részesülnek, mint szegény társaik.

Mindez azért igazán érdekes, mert Branko Milanovic ehhez azt is hozzáteszi, hogy ez a sajátos globális járadék azért van összefüggésben a migrációval, mert ezt a járadékot valaki úgy is megszerezheti, ha egy szegényebb országból egy gazdagabba költözik. És mivel az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező évszázad nagy valószínűséggel az e felett a globális járadék feletti ellenőrzésről, illetve az ennek ellenőrzéséért zajló küzdelemről szól majd, így érdemes elgondolkodnunk azon, miként is kellene értelmeznünk mindezt. Ehhez azonban legalább fél évezredet vissza kell mennünk a történelemben. A nyugati ember, aki ma ennek a járadéknak a döntő többségét élvezi, akkoriban két brutális folyamat során alapozta meg a járadék létezését.

Az uralkodó történelemszemlélet eufemisztikus módon „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezi ezt az időszakot, de többnyire szemérmesen megkerüli a lényeget, vagyis azt, hogy kik is voltak a fő teherviselői ennek a folyamatnak. Mindez azért nem érdektelen kérdés, mert ha igaza van Milanovicnak, és az előttünk álló évszázad igen súlyos globális elosztási konfliktusai valóban arról az „osztozkodásról” szólnak majd, amelynek keretében eldől, hogy távlatilag ki és hogyan ellenőrizze ezt a járadékot, akkor valamilyen békés egyezségre volna szükség. Ennek létrejötte azonban attól függ, hogy lesz-e adekvát narratíva a járadékot történelmileg „előállító” folyamatok elbeszélésére.

Nos, az eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett folyamat két fő pillérét a nyugati világ paraszti társadalmainak, illetve a Nyugaton kívüli, lényegében összes többi civilizáció brutális kifosztása jelentette. Első lépésben a földművelés szakrális rendjének a profitra épülő deszakrális rendbe való átkényszerítése ment végbe a Nyugat belső tereiben. Ennek során a paraszti tömegeket megfosztották tulajdonuktól, és bérmunkásként a városi manufaktúrákba kényszerítették. Ennél azonban legalább két nagyságrenddel nagyobb az az erőforrás-mennyiség, amit a Nyugat a rajta kívül eső civilizációk kifosztásával szerzett meg. A világ mai teljes anyagi vagyonának a sokszorosát teszi ki az az anyagi erőforrástömeg, amelyet a Nyugat szivattyúzott át ezekből a terekből.

Mindebből talán világosan látszik, hogy bár ma úgy tűnik, ez a járadék a nyugati ember közvetlen „személyes” teljesítménye, ez nem így van. Hogy az emberséges, igazságos, méltányos történelmi osztozkodás feltételei létrejöjjenek, ahhoz bizony ki kellene nyitni ezeket az eddig szigorúan embargós dossziékat. Mindez nemcsak azért kényes kérdés, mert az éppen anyagilag is hanyatlóban lévő Nyugat lecsúszó középosztálya értelemszerűen most aztán végképp hallani sem akar erről, hanem azért is, mert a Nyugaton kívüli civilizációk jelentős része már nem alkot kultúrát.

Igaz, a Nyugat sem, csak a közvetlen profitérdek és az erre épülő járadékvédelem tartja össze valamennyire, de önfelszámoló demográfiai folyamatain látszik, hogy ez már nem tarthat sokáig. Tehát a Nyugaton kívüli civilizációk egésze ma egy olyan zavaros elegy, társadalmi hulladéktörmelék, amely a felszínen talán még őrzi eredeti kultúrájának külsődleges nyomait, de cselekedeteinek valóságos rúgói már a Nyugat rontott értékeit követik. Ez az önmagában is veszélyesen instabil elegy a Nyugat frusztrált, süllyedő középosztályának indulatával keveredve akár permanens globális polgárháborúhoz is vezethet.

Ennek elkerülése érdekében kellene mihamarabb nekilátni az adekvát elbeszélési mód kidolgozásához. Kétségtelen, hogy a Nyugatnak, a nyugati embernek vannak saját immanens teljesítményei is. Annak a normatív struktúrának a felépítése, amely egy deszakrális globális kifosztásra épülő módon, de mégiscsak képes magas szintű anyagi jólétet, „kényelmet és biztonságot” teremteni, nos, mindez valóban érték lehet globális értelemben is. Éppen ezért addig kellene belekezdeni a globális egyezkedésbe, amíg léteznek ezt megalapozó struktúrák, mert ha ezek is összeomlanak, akkor nem lesz, ami megállítsa a világ önfelszámoló örvényeit.