Vélemény és vita
Globális csapda 2.0
A lappangó, permanens polgárháború minden valószínűség szerint sokáig velünk marad a jövőben is
A világunk folyamatait alapvetően meghatározó globális csapda természetét megragadni próbáló előző írásomban e csapda lényegét úgy foglaltam össze, hogy a globális véleményhatalmi rendszer nyolcvanas évekbeli hamis sugallatával szemben – miszerint a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság kombinációja az örök béke és jólét korszakát hozza el minden lokalitás számára – az elmúlt harminc év keserű valósága egészen mást mutat. Ebben az írásban azt szeretném áttekinteni, hogy mindez milyen módon határozta/határozza meg a Magyarország nevű lokalitás komplex ön-újrateremtési folyamatait, ezen belül is a hétköznapi politika konfliktustereit.
Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra a lokális társadalmak maximum tizenöt százalékát képes, illetve hajlandó a világrendszerébe bevonni, amiből a felső öt százalék a globális hatalom-társadalom lokális elitje, a maradék körülbelül tíz százalék pedig a helyi kiszolgálók társadalmi rétege. A többség azonban eleve kívül reked ezen a kegyetlen és cinikus „asszimilációs rátán”, és a lokalitások politikai uralmi struktúráinak egy olyan társadalmat kellene – és persze kizárólag a liberális demokrácia intézményrendszerével – összetartaniuk, amelyben a döntő többséget eleve vesztes létre ítélte ez a globális hatalmi szuperstruktúra, és ahol ezt a vesztes többség lassan, bár zavaros ellentmondásossággal, de egyre nagyobb indulattal észleli is.
Így aztán ez az uralmi feladvány egyre nyilvánvalóbb módon megoldhatatlannak látszik. A magyar rendszerváltoztatás uralmi elitje számára ez volt az az „alaphelyzet”, amellyel mint történelmi „hozott anyaggal” kellett számolniuk a nyolcvanas évek végén. A nyolcvanas évek elejétől-közepétől az nyilvánvaló volt ugyan, hogy ez egy olyan globális hatalmi diktátum, amely nem enged sok mozgásteret, de azért ez a mozgástér mégsem nulla. Például a térségen belül főként Csehország és Szlovénia uralmi elitje sikeresen igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy értékterei globális „szabaddá tételét” legalább lassítsa, vagy – ahol lehet – „kérje meg az árát” minden újabb diktátumnak.
A Magyarország nevű lokalitás uralmi elitje azonban többnyire ennek éppen az ellenkezőjét vitte végbe. Vagy tudatlanságból és/vagy gyávaságból, mint leginkább 1990 és 1994 között, vagy a globális hatalmi szuperstruktúrával való cinikus kollaborációra építve, főként 1994 és 1998, valamint 2006 és 2010 között.
A rendszerváltoztatás első húsz éve során tehát a leginkább patologikus társadalomszerkezeti deformációk a térségen belül éppen Magyarországon jöttek létre. Aligha véletlen, hogy a lelki, erkölcsi, szellemi lejtő itt vezetett a legsúlyosabb egészség- és népesedési deficit kialakulásához. A globális hatalmi szuperstruktúra lokális peremtársadalmaként regnáló felső öt százalék számára az ország csupán mint „külszíni fejtéssel letermelhető” erőforrásmező tételeződött, amelyet készségesen bocsátottak a szuperstruktúra rendelkezésére, a mindezért nekik juttatott „globalo-baksis” fejében. És mivel ez a patologikus egyezség elég stabilnak látszott, a társadalom további nagyjából tíz százalékát volt képes és hajlandó integrálni nélkülözhetetlen szolgálataiért cserébe.A vesztes nyolcvanöt százalékból az alsó harmincöt százalék mindennek nyomán szinte teljesen reménytelen helyzetbe került, és az elmúlt évszázadok legnagyobb történelmi kihívásaival felérő feladat visszafordíthatatlannak látszó elroncsoltságuk kezelése. A magyar társadalom nagyjából felét kitevő „közép” is lassú süllyedésben van/volt az elmúlt harminc év során, ám itt – mint az elmúlt hét év bizonyítani látszik – jól átgondolt és következetes társadalomstratégia esetén volna esély a süllyedés megállítására.
Ez a 2010 óta elkezdődött társadalmi-gazdasági stratégia ennek a végzetesen beteggé tett társadalomstruktúrának az átalakításába fogott bele, ám mint várható volt, mindez óriási külső és belső konfliktusok egész sorát provokálta ki. A külső konfliktusokat főként azért, mert a globális szuperstruktúra számára érzékeny veszteséget jelentett az, hogy sem profitként, sem az adósságainkért fizetett kamatként nem tud már akkora erőforrástömeget kiszívni, mint korábban. A belső konfliktusokat pedig azért, mert úgy tűnik, a globális szuperstruktúrával kollaboráló elitcsoportok gazdasági, politikai, kulturális, azon belül médiapozíciójukat fokozatosan elvesztik. Az a perspektíva pedig, hogy a 2010-ben elkezdődött változások a 2018-as választások után is folytatódhatnak, érthető módon vált ki hisztériát mind a globális szuperstruktúrából, mind belső kollaboránsaiból. Az elmúlt hetek „lázadássorozata” az újabb jelentős, akár hosszú időre állandósuló pozícióvesztés réme miatt tört ki. Önmagában e lázadássorozat nem érintené Magyarország helyzetét, ám a fő veszély minden ilyen esetben az, hogy az elitstátuszuk elvesztésétől rettegő kollaboráns uralmi csoportok a főként éppen általuk végzetesen vesztessé tett roncstársadalmi rétegek folyamatos lázításával próbálják felkeléssé, „csinált forradalommá” alakítani törekvésüket.
Minden jel arra utal, hogy ez a nyolcvanas évektől ránk kényszerített globális diktátum még évtizedekig fennáll majd, folyamatosan növelve a térség országainak belső feszültségeit. S mivel e feszültségek kezelése a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság eszközrendszerével bizonyosan lehetetlen, csak olyan berendezkedés képes tartósan fennmaradni, amely ettől alapvetően eltérő talapzatra épül.
A lappangó, permanens polgárháború minden valószínűség szerint sokáig velünk marad a jövőben is.
Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra a lokális társadalmak maximum tizenöt százalékát képes, illetve hajlandó a világrendszerébe bevonni, amiből a felső öt százalék a globális hatalom-társadalom lokális elitje, a maradék körülbelül tíz százalék pedig a helyi kiszolgálók társadalmi rétege. A többség azonban eleve kívül reked ezen a kegyetlen és cinikus „asszimilációs rátán”, és a lokalitások politikai uralmi struktúráinak egy olyan társadalmat kellene – és persze kizárólag a liberális demokrácia intézményrendszerével – összetartaniuk, amelyben a döntő többséget eleve vesztes létre ítélte ez a globális hatalmi szuperstruktúra, és ahol ezt a vesztes többség lassan, bár zavaros ellentmondásossággal, de egyre nagyobb indulattal észleli is.
Így aztán ez az uralmi feladvány egyre nyilvánvalóbb módon megoldhatatlannak látszik. A magyar rendszerváltoztatás uralmi elitje számára ez volt az az „alaphelyzet”, amellyel mint történelmi „hozott anyaggal” kellett számolniuk a nyolcvanas évek végén. A nyolcvanas évek elejétől-közepétől az nyilvánvaló volt ugyan, hogy ez egy olyan globális hatalmi diktátum, amely nem enged sok mozgásteret, de azért ez a mozgástér mégsem nulla. Például a térségen belül főként Csehország és Szlovénia uralmi elitje sikeresen igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy értékterei globális „szabaddá tételét” legalább lassítsa, vagy – ahol lehet – „kérje meg az árát” minden újabb diktátumnak.
A Magyarország nevű lokalitás uralmi elitje azonban többnyire ennek éppen az ellenkezőjét vitte végbe. Vagy tudatlanságból és/vagy gyávaságból, mint leginkább 1990 és 1994 között, vagy a globális hatalmi szuperstruktúrával való cinikus kollaborációra építve, főként 1994 és 1998, valamint 2006 és 2010 között.
A rendszerváltoztatás első húsz éve során tehát a leginkább patologikus társadalomszerkezeti deformációk a térségen belül éppen Magyarországon jöttek létre. Aligha véletlen, hogy a lelki, erkölcsi, szellemi lejtő itt vezetett a legsúlyosabb egészség- és népesedési deficit kialakulásához. A globális hatalmi szuperstruktúra lokális peremtársadalmaként regnáló felső öt százalék számára az ország csupán mint „külszíni fejtéssel letermelhető” erőforrásmező tételeződött, amelyet készségesen bocsátottak a szuperstruktúra rendelkezésére, a mindezért nekik juttatott „globalo-baksis” fejében. És mivel ez a patologikus egyezség elég stabilnak látszott, a társadalom további nagyjából tíz százalékát volt képes és hajlandó integrálni nélkülözhetetlen szolgálataiért cserébe.A vesztes nyolcvanöt százalékból az alsó harmincöt százalék mindennek nyomán szinte teljesen reménytelen helyzetbe került, és az elmúlt évszázadok legnagyobb történelmi kihívásaival felérő feladat visszafordíthatatlannak látszó elroncsoltságuk kezelése. A magyar társadalom nagyjából felét kitevő „közép” is lassú süllyedésben van/volt az elmúlt harminc év során, ám itt – mint az elmúlt hét év bizonyítani látszik – jól átgondolt és következetes társadalomstratégia esetén volna esély a süllyedés megállítására.
Ez a 2010 óta elkezdődött társadalmi-gazdasági stratégia ennek a végzetesen beteggé tett társadalomstruktúrának az átalakításába fogott bele, ám mint várható volt, mindez óriási külső és belső konfliktusok egész sorát provokálta ki. A külső konfliktusokat főként azért, mert a globális szuperstruktúra számára érzékeny veszteséget jelentett az, hogy sem profitként, sem az adósságainkért fizetett kamatként nem tud már akkora erőforrástömeget kiszívni, mint korábban. A belső konfliktusokat pedig azért, mert úgy tűnik, a globális szuperstruktúrával kollaboráló elitcsoportok gazdasági, politikai, kulturális, azon belül médiapozíciójukat fokozatosan elvesztik. Az a perspektíva pedig, hogy a 2010-ben elkezdődött változások a 2018-as választások után is folytatódhatnak, érthető módon vált ki hisztériát mind a globális szuperstruktúrából, mind belső kollaboránsaiból. Az elmúlt hetek „lázadássorozata” az újabb jelentős, akár hosszú időre állandósuló pozícióvesztés réme miatt tört ki. Önmagában e lázadássorozat nem érintené Magyarország helyzetét, ám a fő veszély minden ilyen esetben az, hogy az elitstátuszuk elvesztésétől rettegő kollaboráns uralmi csoportok a főként éppen általuk végzetesen vesztessé tett roncstársadalmi rétegek folyamatos lázításával próbálják felkeléssé, „csinált forradalommá” alakítani törekvésüket.
Minden jel arra utal, hogy ez a nyolcvanas évektől ránk kényszerített globális diktátum még évtizedekig fennáll majd, folyamatosan növelve a térség országainak belső feszültségeit. S mivel e feszültségek kezelése a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság eszközrendszerével bizonyosan lehetetlen, csak olyan berendezkedés képes tartósan fennmaradni, amely ettől alapvetően eltérő talapzatra épül.
A lappangó, permanens polgárháború minden valószínűség szerint sokáig velünk marad a jövőben is.