Gigamatek

Amikor tavaly, május elsején, az országgyűlési választások előtt egy évvel bejelentették a negyedszázada felbomlott SZOT újraegyesítését, pontosabban három utódkonföderáció – az Autonómok, az MSZOSZ és a SZEF – fúzióját Magyar Szakszervezeti Szövetség néven, az ország legnagyobb és legerősebb érdekvédelmi tömbjének létrehozásáról beszéltek. Szervezeteik állítólagos taglétszámát összeadva valóban tekintélyes, negyedmilliós tömeget vizionáltak, igaz, ebben már saját bevallásuk szerint sem csak az aktív tagok voltak benne, hanem a nyugdíjasok, kismamák és diákok (?) is.

Negyedmillió mozgósítható szavazó jelentősen befolyásolhatta volna a választási eredményt, s hogy milyen irányba, afelől nem lehetnek kétségeink e nyíltan baloldali kötődésű konföderációk esetében. A taglétszámot nem érdemes vitatni, a mozgósító erő, vagyis annak hiánya viszont szembeötlő, a szakszervezetek hitelességi válsága miatt teljesen mindegy, hogy külön-külön vagy egységbe forrva próbálják felhívni magukra a dolgozók figyelmét. Sőt. Könnyen kiszámítható, hogy ha egyenként lépnek fel bizonyos ügyekben, az háromszor több sajtómegjelenést jelent, mint ha csupán a „gigaszakszervezet” nyilatkozna.

Ugyancsak matematikai tény, hogy három konföderációnak háromszor több elnöke, alelnöke, titkárnője és egyéb alkalmazottja lehet, mint egynek.

Persze, a költségek is háromszorosak, hiszen éppen a takarékosság volt az összeolvadás egyik indoka, mondván, az ország nem bír el ennyi konföderációt, azok működtetése fölösleges pazarlás. Ez utóbbi igaz lehet, úgy tűnik azonban, hogy az ország teherbíró képessége szakszervezetek, pártok és egyéb alakulatok esetében is szinte végtelen. Olyannyira, hogy most nem kettővel kevesebb, hanem eggyel több szervezet van, a gigantikus ötlet ugyanis tavaly december 6-án, Mikulás napján testet öltött, megalakult a MaSZSZ. Még csak laza szövetségként, de azt ígérték, hamarosan tisztázzák a tisztázandókat, s a következő kongresszuson megszűnnek a hármak, beolvadván az egy-be.

A „beolvadás kongresszusa” ezen a hétvégén lesz, ámde beolvadás nélkül. Kiderült ugyanis, hogy az ördög a részletekben bújik meg, mint általában. Az ördögöt egyébként nem volt nehéz felismerni, hiá­ba takargatták a történet szereplői. Bizonyára nem mindenkinek tetszett az elképzelés, hogy egyenrangú és -jogú partnerekként hozzák létre az új szervezetet, miközben mind taglétszám, mind vagyon tekintetében többszörös különbségek vannak köztük. Érdekes helyzetet teremt az is, hogy az egykori SZOT-vagyonból való részesedéskor az Autonómok, a SZEF, és egy harmadik konföderáció, az ÉSZT vagyonközösséget alkotott, ingatlanvagyonuk máig közös tulajdon, viszont a gigaszakszervezetbe az ÉSZT eleve nem kívánt beolvadni.

Ezen kívül az a bizonyos ördög nyilván számos más alakban is megjelent a fúzióról folytatott tárgyalásokon, s végül elérte, hogy a SZEF az utolsó pillanatban – miután az MSZOSZ már ki is mondta saját megszűnését – visszatáncoljon. Ez valószínűleg kapóra jött az Autonómoknak, amelynek vezetője leginkább addig lelkesedett a gigaszakszervezetért, amíg esélyesnek érezte magát annak elnöki posztjára. Most dörgedelmes nyilatkozatban ítélik el ugyan az „egyesülést felelőtlenül akadályozó” SZEF-et, közben viszont felismerhették a helyzet előnyeit is: önállóságuk (és posztjaik) megőrzése mellett nyertek egy újabb fórumot, amellyel be lehet kerülni a sajtóba.

Matematikailag végül is nem jöttek ki rosszul az ügyből, de csak azért, mert népszerűségük eddig is olyan mértékű volt, amit bajos tovább erodálni. Megmaradt táborukat talán már az sem riasztja, hogy – a baloldali pártokhoz hasonlóan – ők is belső huzakodással vannak elfoglalva, valódi érdekvédelmi munka helyett. Magyarország „legnagyobb és legerősebb” szakszervezeti alakulata tehát átmeneti állapotban van, és vélhetően jó ideig így is marad. Közben mind több tagszervezet lép át tőlük a Ligába, amely a „nevető negyedik”, a gigasztori igazi nyertese. Mert Gaskóék a gördülő sztrájkok óta tényleg megtanultak osztani és szorozni.