Gázvezeték, szabad verseny

A tartósan két térfélre osztott entitásban azonban a felhasználók zöme a nyugati, a kitermelők döntő hányada pedig a keleti térfélen helyezkedik el. A földgáz gazdaságosan csővezetékeken szállítható, csak akkor cseppfolyósítják és szállítják tankhajón, ha távvezetéken nem érhető el, mert így jóval drágább. Ez pedig várhatóan a közeljövőben sem változik majd.

Európába az elmúlt évtizedekben több csővezetéken érkezett a földgáz, korábban a volt Szovjetunióból, ma pedig Oroszországból, amely – mint a legközelebbi szállító – ügyesen állta útját annak, hogy távolabbról (Azerbajdzsán, Türkménia, Irán) is érkezhessen gáz. Inkább ő maga vásárolta meg a volt szovjet köztársaságok gázát a saját szükségleteire, az orosz gázt pedig továbbította Európába. Nem tagadható, hogy Oroszországnak ez az érdeke, így erőpozícióból tárgyalhat a vevőivel, hiszen azoknak nem sok esélyük van arra, hogy beleszóljanak az árak alakulásába. A kedvező piaci pozíció úgy vált teljessé, hogy a gázcső is az oroszok tulajdona.

Ennek az egyoldalú helyzetnek a lazítását szolgálta volna az ötlet, hogy épüljön európai gázvezeték, amelybe az orosz gázon kívül más forrásból is kerülhet anyag. A Nabucco-terv azonban elbukott. Iránt az embargó miatt nem lehetett számításba venni, és a további ötletek is sorra buktak meg. Az Ukrajnában érlelődő problémákat Németország időben észlelte, és megépítette az Északi Áramlat gázvezetéket, ami a tenger alatt közvetlenül viszi a gázt a német fogyasztókhoz. A vezeték kikerül minden transzferkockázatot, amiért a lengyelek – joggal! – tovább fokozták amúgy sem teljesen elmúlt, történelmi alapú sértődöttségüket. Hasonló logikával élve Európa déli szárnya, beleértve hazánkat is, kapott volna egy vezetéket Déli Áramlat néven, ami egy sor ország gázellátását stabilizálta volna. A vezeték építését azonban az érintett és a helyzetből fakadóan érdekelt Európai Bizottság kritizálta, és azt állította, hogy az európai versenyjoggal nem összeegyeztethető, hogy a vezeték tulajdonosa ugyanaz legyen, mint a gáz eladója, azaz az oroszok. A vád azonban alaptalan, mert a gázvezeték csak felerészben lett volna orosz tulajdonban, a másik felét olasz, német és francia cégek kapták volna meg.

Az oroszok most leállították a vezeték tervének megvalósítását, a megépítésben érdekelt uniós tagországok pedig dühöngenek ugyan, de nincs mit tenniük, tudomásul kell venniük a kialakult helyzetet. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy Brüsszel az uniós tagországok sorának érdekeit az asztalról lesöpörve foglal állást. Nem csoda, hogy elfogadottsága mélypontot ért el. A bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker ráadásul mégis az oroszoknak címezte a vádat, hogy megzsarolták az uniót ezzel a lépéssel, szerinte a labda a gázvezeték ügyében még mindig az orosz térfélen pattog.

A „dupla fenekű” uniós érvelés csak akkor érthető, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mi az Egyesült Államok törekvése a gázzal kapcsolatban. Gázügyben ugyanis Ukrajna sem hagyható figyelmen kívül, hiszen a legfontosabb cső éppen ott fut Európa felé.

A zavaros belpolitikai helyzetből pedig már a múlt télen is adódtak szállítási problémák.
A zavar a demokrácia legnagyobb dicsőségére tovább fokozódik. Ukrajna 2008-as, tizenegymilliárd dolláros államadóssága tavaly már harminchatra nőtt, az idén október végére pedig hetvenhétmilliárd dollárra. Ukrajna „demokratizálásából” az IMF is aktívan kiveszi a részét. Amikor az országnak hiteleket ad, egyben el is várja a szokásos recepteket, mindenekelőtt a privatizációt. Mit is, ha nem a gázvezetéket kellene legelőbb privatizálni, hiszen abból keletkezne a legtöbb bevétel, amiből lehet az adósságterheket fizetni. (Jelenleg az ukrán hitelek kockázati felára tizenhét százalék körüli.) A gázügy privatizációjának előkészületei már előrehaladottak. A pénzügyminiszter egy amerikai, a gazdasági pedig egy baltikumi állampolgár, aki egyben egy befektetési cég résztulajdonosa is. Csupa-csupa „szakember”.

Szakemberből nincs hiány az ukrán állami gázcégnél sem. Az igazgatóságban az Egyesült Államok alelnökének gyermeke ül. Nem sokat kell várnunk, hogy a gázcső ügyében – beleértve az ukrán állami gázszolgáltatót is – „nemzetközi” befektetők mint új tulajdonosok fújják majd a passzátszelet. Ők mondják meg, hogy mennyi gáz mehet tovább, hova és mennyiért, mennyi legyen a tranzitdíj stb. Ez egyirányú (zsák)utca mindazoknak, akik a gázt (mint hazánk is) Ukrajnán keresztül kapják. Félni azonban nem kell, hiszen készen áll a terv amerikai cseppfolyósított gáz szállítására európai kikötőkig. (Igaz, hogy még nincsenek terminálok és észak–déli vezetékrendszer sem, de sebaj.) Addig lépdelhetünk mi és más érintett uniós országok is befele a zsákba. Mire végre megjön a cseppfolyós gáz az Adriáról, addigra a piac már kiegyenlíti az árkülönbségeket, s az Ukrajnán át érkező is eléri a cseppfolyós árszintjét. Választhatunk, hogy a privatizált ukrajnai vezetékből kapott orosz, vagy az amerikai cseppfolyós gázt vásároljuk méregdrágán, mert – ugye – a piac mindig rendet teremt. Egyedül Németországnak engedtetett meg, hogy a „piaci rendtartástól” eltérve saját vezetéke legyen, és eldönthesse, honnan és mikor vásárol gázt. Az uniós egyenlők között is vannak egyenlőbbek.