Gazdasági pillérek

Lord Thomas Balog, a magyar származású valamikori angol energiaügyi miniszter Mit ér a hagyományos közgazdaságtan? címmel írt könyvet, és arra a következtetésre jutott, hogy egy hajítófát sem. A közgazdaságtan, legalábbis a fősodratú, amelyet Brüsszel is erőltet, és amely a 19. század második felétől kanyarodott el a valóságtól, amikor a valóságból való kiindulást elvont elméletek (önszabályozó piacgazdaság) és matematikai modellek gyakorlati alkalmazása váltotta fel.

A magyar rendszerváltás gazdasági értelemben mindenképpen katasztrofális következményei – négy év alatt a munkahelyek egyharmada veszett oda, százéves múlttal rendelkező iparágak szűntek meg a teljes szakmai, tudományos hátterükkel együtt – jórészt annak tulajdoníthatók, hogy pont a rendszerváltás idején érte el zenitjét a „majd a piac megoldja”, „az állam rossz tulajdonos” típusú mantrákra építő neoliberális ideológia. Magyarország azzal, hogy gazdaságát kinyitotta a sokkal fejlettebb és tőkeerősebb nyugati vállalatok előtt, belépett egy olyan gazdasági integrációba, amely kizárólag az erős országok (de ezen belül is alapvetően a németek) érdekeit szolgálja, gyakorlatilag elvesztette az önálló gazdaságpolitika folytatásának lehetőségét – a többi, hasonló helyzetben lévő országgal együtt. Ezekben az országokban, de leginkább nálunk, ahol a neoliberális reformok legbuzgóbb hívei voltak találhatók, úgynevezett duális gazdaság alakult ki: létrejött egy dinamikusan növekvő, de külföldi tulajdonú és exportra termelő és egy lényegében stagnáló, magyar tulajdonú gazdasági szektor. A belső gazdaság stagnálására vagy legfeljebb lassú növekedésére az ipar belföldi értékesítésének alakulásából következtethetünk, amely 2016-ban az 1992-es mélyponton állt (az 1989-es szint hetven százalékán), míg az exportértékesítés a rendszerváltás óta több mint nyolcszorosára nőtt. Ebben az exportértékesítésben azonban döntő szerepet, több mint nyolcvan százalékot a külföldi tulajdonú vállalatok játszanak.

Ha azt mondjuk, hogy a magyar gazdaság egyik pillérét a hazánkban megtelepedett külföldi vállalatok alkotják, akkor feltétlenül szükség van egy másik pillérre is: egy nemzetközileg versenyképes, magyar tulajdonú vállalati szektorra, de mint láttuk, ennek súlya igen csekély. Igaz, vannak kormányzati törekvések például a külföldi tulajdonú vállalatok számára történő bedolgozás ösztönzésére, de egyelőre még nem értünk el döntő eredményeket, és ezt az ipar belföldi értékesítésének stagnálása jelzi. Nehéz is e téren eredményt elérni, ugyanis az unió erősen tiltja az állami támogatásokat, márpedig nincs gazdaságtörténeti példa arra, hogy történelmük egy adott fázisában elmaradott országok ne erőteljes állami támogatással – például vámvédelem – zárkóztatták volna fel gazdaságukat. Az Európai Unió gazdaságpolitikájában a négy szabadságjog és az állami támogatások tilalma egyértelműen a legfejlettebb országoknak kedvez. A második világháború után a Marshall-tervvel az Egyesült Államok nagyvonalú segítséget adott Európa újjáépítéséhez, amivel persze maga is jól járt. Eddig a felismerésig azonban az unió vezetése képtelen eljutni. Tőle csak a maastrichti kritériumok különböző fenyegetések (túlzottdeficit-eljárás) formájában történő számonkérése telik.

Van azonban a gazdaságnak egy harmadik pillére is, amely nem kapcsolódik be a nemzetközi kereskedelembe, viszont annál nagyobb szerepe van a foglalkoztatásban. E szektorba általában a hazai szükségleteket kielégítő kisvállalkozások és az állam által létesített munkahelyek (közfoglalkoztatás) tartoznak. E szektornak igen nagy jelentősége van, ugyanis a munkahely nemcsak jövedelmi forrás, hanem a társadalmi integráció alapvető eszköze is. Teljesen eszement tehát az az elképzelés, hogy adjunk valamiféle alapjövedelmet azoknak, akiket a nyereségorientált gazdaság nem tud hatékonyan foglalkoztatni, mert szükségképpen a társadalom további szétzilálódásához vezetne. Egy ország életében nemcsak a gazdasági, hanem ugyanolyan súllyal a társadalmi hatékonyság is számít, aminek alapvető mutatója épp a társadalom összetartottsága, a társadalmi rétegek egységbe foglalása, integrációja, amit egyébként „inclusive” (befogadó) kifejezéssel az uniós dokumentumok is gyakran emlegetnek, igaz, a gyakorlatban a migránsok befogadását értik rajta.

A Szabadság hídon találunk egy hatalmas, majdnem fél méter átmérőjű anyacsavart: ez a Gerber csukló. A Műegyetem mechanikát tanuló elsőéves hallgatóit szoktak ide elvinni. A Gerber csukló jelentősége az, hogy számíthatóvá teszi a tartóra ható erőket, határozottá teszi a tartót, mert a csuklóban a forgatónyomaték nulla. A gazdaságpolitikának is szüksége van ilyen Gerber csuklókra, amelyek bizonyos politikákat határozottá, a piaci viszonyoktól függetlenekké tesznek. Egy időben, amikor a gazdaságpolitikában a hatékonyság központi kérdéssé vált, olyan ötletek merültek fel például, hogy a cukortermelést le kell állítani, mert a cukor ára a világpiacon kisebb, mint a hazai előállítási költség. Igen ám, de azután meg nagyon drága lett, akkor meg a hazai termelés nagyon is szükségessé vált. Egy iparágat azonban nem lehet néhány évente megszüntetni, meg újraindítani, ahogy a világpiaci árak változnak, kellenek a fix pontok, annak idején úgy neveztük, cövekek. Ilyen cövek volt például az, hogy az ország villamosenergia-szükségletét meg kell termelni (jelenleg a harminc százalékát importáljuk), és az export és import legfeljebb a termelés és felhasználás közötti időleges különbség áthidalását szolgálhatja.

A globális gazdaság és különösen az Európai Unió körülményei között a nem csúcstechnológiájú termékek esetében nagy lehet a piaci bizonytalanság. Az unió bármikor köthet olyan kereskedelmi megállapodást, amelynek lényege, hogy a német gépek eladása fejében megvesszük azokat a termékeket, amelyeket addig a dél-európai országok és az új tagállamok gyártottak (ilyenek különösen a mezőgazdasági cikkek és a fogyasztási iparcikkek). Ennek a gyakorlatnak véget kell vetni.

Az unió vezetésével meg kellene értetni, hogyha azt akarja, hogy az unió ne bomoljon tovább (például a regionális együttműködések felerősödésével), akkor egyrészt szükség van a külső hatásokkal szembeni erőteljesebb védelemre, másrészt pedig a kevésbé fejlett tagállamok felzárkózását segítő programokra. A V4 és a Három Tenger országainak összefogása révén az unió vezetését ilyen fordulatra kellene rávenni.