Gazdaság alulnézetből

Jelen esetben elsősorban nem arra gondolok, hogy a közölt adatok nem felelnek meg a valóságnak, még csak arra sem, hogy azok összeválogatása tendenciózus és időnként megtévesztő, bár erre is vannak fellehető esetek. Pusztán arról van szó, hogy a gazdaság állapota másképpen tükröződik a gazdasági elemzők szemszögéből, és lehetséges, hogy ettől nagy mértékben eltérően a mindennapokat élő polgárok szemében. Szó nincs arról, hogy a tárgyilagos gazdaságelemzői szempontokat feleslegesnek tartanám, inkább azt hiá­- nyolom, hogy a mindennapok megélőinek szempontjaival szinte egyáltalán nem törődik túlzottan a gazdasági irodalom, de még a publicisztika sem.

Vitathatatlan tény, hogy a magyar gazdaság kilábalt a gödörből, jó irányba fejlődik, állapítják meg szinte egyöntetűen a szakavatott objektív elemzők, és még azok sem mondanak ennek alapjaiban ellent, akiknek gyakran reflexből a bírálat jut eszükbe, ha valamit elismeréssel lehetne is illetni. A kedvező fejleményeket nem a gazdaságpolitika eredményének, hanem inkább a vakszerencsének tudják be, és múlandónak nyilvánítják. Manapság a világban már nem Görögországgal hasonlítgatnak össze bennünket és nem azt mérlegelik, hogy melyik ország megy előbb csődbe. Elemzői szinten a legfontosabb minősítést az szolgáltatja, hogy a gazdaság a fenntartható növekedési pályájára került. Nem visszakerült oda, hanem évtizedek után végül rákerült erre a kívánatos pályára, ahol évtizedekig nem sikerült megkapaszkodnia.

Ebből a korábbi cikkcakkos helyzetből teória is született, a „vagy növekedés, vagy egyensúly-elmélet”, amit most felváltott „a növekedés egyensúly mellett” gyakorlata. A gazdasági növekedést, tágabb értelemben magát a fejlődést azonban a legtöbb elemző kizárólag a bruttó nemzeti termékkel, azaz a GDP-vel azonosítja. Hang sincs arról, hogy ennek a növekedésnek mennyi a hazai felhasználható jövedelemtartalma. Az erről szóló összehasonlító statisztikák hiányosak, az adatok csak erős korlátokkal használhatók, pedig éppen ez jelezné az összekötő kapcsot az elemzői és a köznapi gazdaságértelmezés között. További fontos elemzői szempont az ország nemzetközi pénzpiaci kitettségéhez kapcsolódik, ami örvendetesen csökkent. Az országba sokkal több deviza érkezik, mint ami elhagy minket, ezt a kereskedelmi és fizetési mérleg valóban remek állapota jelzi, és végre sok, fősodorbeli elemző legnagyobb szívfájdalmára, nincs infláció.

A mindennapi szereplők azonban másként gondolkodnak a gazdaságról. Hallva az elemzéseket és az azokkal kapcsolatos jó híreket, felteszik a kérdést: ha a helyzet ennyire kedvező, mi is csöppen le ebből nekünk? Ne vegyük zokon, ha ők is magukénak érzik a gazdaságot, hiszen javarészt benne dolgoznak, munkájukból élnek. Ők a választók, őket az egészből főként az érdekli, hogy miként alakul a jövedelmük, érzik-e ők is a gyarapodást. Ezért nem is lehet őket elítélni. Van némi összehasonlítási alapjuk is, az idősebbeknek például a volt béketáborbeli állapotok. Emlékeznek, hogy a gulyáskommunizmus relatíve többet adott, mint Ceaușescu, Gierek vagy éppen Husák rendszere. Ott áruhiány volt jócskán, itt alapvető dolgokat lehetett kapni a boltokban. A fiatalabbak meg a mai nyugati standardokat veszik alapul. Mégis, mindkét csoportnak lóg egy kicsit az orra. Hajdani KGST-s partnereink jórészt ugyanis megelőztek minket, a Nyugathoz történő felzárkózásunk pedig illúzió maradt.

Ráadásul nem csak az elemzői csúcsmutatóban, az egy főre jutó GDP-ben vannak hajdani béketáborbeli barátaink előttünk, de a sokkal fontosabb fogyasztásban is. Ami az egy főre jutó GDP-t illeti, harmincezer dollár feletti szintjével előttünk van Csehország, Szlovénia és még Szlovákia is, és a mi huszonhatezres szintünket még egy hajszállal Lengyelország is megelőzi, legalábbis a CIA The World Factbook szerint. Ebből a 2014-es adatokat alapul véve Csehországban hétezer, Szlovéniában 9400, Szlovákiában 7700 eurónyit fogyasztanak évente fejenként, szemben a mi 5100 eurónyi fogyasztásunkkal. Románia is a nyomunkban van a maga 4600 eurós szintjével, állítja az Eurostat. Sovány vigasz számukra, hogy az egész Európai Unióra jellemző a bérek eróziója. A reálbérek 2000 és 2013 között átlagosan mindössze csak öt százalékkal emelkedtek, miközben a munka termelékenysége 17 százalékos növekedést mutatott. Mindebből kitűnik, hogy a nemzetközi pénzügyi válság végeredménye nem más, mint egy jövedelemátrendeződés a bérek terhére, a profit javára.

Fény derült arra is, hogy miként osztozik a tőke és a munka a megtermelt GDP-ből kisajtolható jövedelmekből. A nyugati országcsoport szinte valamennyi tagja esetében a bérek (dolgozói juttatások) részaránya meghaladja az ötven százalékot, szemben az EU 2004 és 2007 között csatlakozott országainak rendre ötven százalék alatti értékével – az Eurostat szerint. A régi tagországok kicsit veszítettek ugyan a legutóbbi osztozkodásban, de mi a negyvenöt százalékos szintünkkel még az újonnan csatlakozók csoportjában is messze vagyunk az éllovasoktól.

Nagy számokról beszélünk ugyanis. Egyetlen százalék növekmény a bérekben több mint háromszázmilliárd forintot jelentene. Igaz, hogy a költségvetési újraelosztás nálunk magas értéket képvisel, de ennek is tetemes része tulajdonképpen a profitot és nem a fogyasztást növeli, tekintettel arra, hogy a jelentősen csökkentett kamatszint ellenére a magas államadósság miatt még sok kamatot kell kifizetnünk.

Még szerencse, hogy újabban az állam által kifizetett kamatok egy része hazai zsebekbe kerül, köszönhetően a lakossági állampapír-értékesítéseknek. A gazdaságot békaperspektívából szemlélve, felfedezhető az elemzői szemléletnek szóló üzenet is. A feladó a munkaerőpiac, az üzenet lényege pedig az, hogy már ő sem kimeríthetetlenül nagy, ő is piaci tényező szeretne lenni és a jövedelemosztozkodásban is aktívan részt kíván venni. Azonnali üzenetként pedig azt adta tudtunkra, hogy máris tőle függ a további gyarapodásunk, mert nincs belőle elég ott, ahol szükség van rá. Az elhanyagoltság hosszú ideje alatt ugyanis nagy tömegű, hatékonyan nem használható „tartalék” keletkezett, ami költségekkel és nem haszonnal jár. Tőkéből viszont van bőven, ezért változtatni kell a szemléleten. A változtatás nem lehet más, mint a munka és tőke közötti osztozkodás a munka javára történő további elbillentése.