Vélemény és vita
Futballozó sasok
Állítólag a színész Salamon Bélával, az MTK legendás vezérszurkolójával történt meg az alábbi eset
Lelkes örömmel figyelte egyik kedvenc játékosának teljesítményét, és elragadtatva felkiáltott: úgy játszik, mint egy oroszlán! A következő percben az illető hatalmas „luftot” rúgott, mire a népszerű komikus, jó belvárosias hanglejtéssel kifakadt: de ki látott már oroszlánt futballozni…?!
Hát ha oroszlánok nem is, de címersasok és egyéb, több mint erőteljes nemzeti jelképek mintha egyfolytában és nagy nekibuzdulással játszottak volna a futball-világbajnokság hetei alatt. És midőn hallottunk a szerbeknek kétfejű sast mutató svájci albán játékosokról, török származásukat deklaráltan vállaló német válogatottakról, és láthattuk, hogy a francia–belga elődöntő majdhogynem akár Marokkó–Szenegál összecsapásnak is elmehetett volna: kénytelenek vagyunk bevallani: meglehet, oroszlánokat (még) nem, de sasokat, kakasokat és más címerállatokat bizony jócskán volt alkalmunk észrevenni a pályán. Magyarán, ez a világbajnokság minden valószínűség szerint minden korábbit meghaladó mértékben mutatta-bizonyította az egyetemleges, összeurópai (sőt: univerzális, ha úgy tetszik: globális!) tényt, amit még valamikor a hetvenes években nagy esszéistánk, Gombos Gyula látnoki erővel megjósolt: korunk a nemzeti érzés hatalmas mértékű, soha nem látott újjáéledésének, feltámadásának nagy időszaka. Amely nálunk már 1956-ban éppúgy megmutatkozott, mint mostanában az oroszországi csoport- és egyéb mérkőzések nem egy momentumában.
Emlékezetes, hogy 1956. október 23-án késő este, amikor Nagy Imre a Parlamentbe érkezett, és szólni próbált a Kossuth téren összegyűlt százezres forradalmi tömeghez, az „elvtársak!” megszólításra – a tanúk szerint – nemcsak percekig tartó pfuj!-olás és füttykoncert, hanem egy, makacsul tíz- meg tízezer torok által ismételgetett mondat is felelt: „Magyarok vagyunk!”
Ez a látszólag egyszerű kijelentés – ott és akkor pláne, de egyébként is – nincs híján a nagy drámák fenséges szépségének. Miként a szívre tett kézzel, szemeiket áhítattal a határtalan magos égre szegezve himnuszukat éneklő, sokszor bizony nem éppen professzoros intellektusúnak vagy angyali finomságúnak tűnő fiatal férfiarcok sem. A nemzeti érzés nagyszerűsége a szerelmes ember komoly ünnepélyességéhez (is) hasonlítható – azzal a többlettel, hogy ez arcra festett nemzetiszín-sávokban, nemzeti színű sálakban, diadalmasan lobogó zászlótengerekben és ütemesen skandált országnevekben éppúgy fellelhető, mint nyilván a legbelső „titkos szervekbe” rejtett, ott gondosan, így-amúgy őrizgetett sajátosságokban. S ami – túl a csapaton, az egyes játékossztárokon, a gólokon – nemzetünknek, a fajtánknak szól. Vagy ahogyan egy erdélyi magyar gondolkodó nevezte: a sajátosság méltóságának. Elsősorban és igazából annak.
A sport, ezen belül is elsősorban és elsődlegesen a futball ezért a nemzettudat népi bázisa, sőt, ha úgy tetszik, még akár (egyik) alapja is. Nemzettudatot meg- és fenntartó, kifejező és hordozó erő, amire – tudjuk – napjainkban éppúgy mindennapi kenyérként van szükségünk, mint volt a kommunista évtizedek idején. Midőn a mindenható internacionalizmus pontosan ugyanazt papolta – „a legfőbb veszély a nacionalizmus” –, mint amit most a globalizmus „polkorrekt” őfőkártékonysága.
Szóval a sasok és egyéb jelképteremtmények legyenek csak ott a zöld gyepen, brit oroszlánnal, gall kakassal és a többivel együtt. Erőt adnak, öntudatot, tartást, közösségi érzést és a legeslegfontosabbat: szeretetet a föld iránt, amely az életünket adta, és amit olyan jó édes hazának hívni. Édesnek, mint az édesanyánkat. Semmi más nem segít rajtunk. De Hazaanyácska, ahogyan a vendéglátó oroszok szépen hívják, igen. Ezért van minderre szükség. És a végén, meglátják, oroszlánokról álmodunk, mint Hemingway öreg halásza.
Hát ha oroszlánok nem is, de címersasok és egyéb, több mint erőteljes nemzeti jelképek mintha egyfolytában és nagy nekibuzdulással játszottak volna a futball-világbajnokság hetei alatt. És midőn hallottunk a szerbeknek kétfejű sast mutató svájci albán játékosokról, török származásukat deklaráltan vállaló német válogatottakról, és láthattuk, hogy a francia–belga elődöntő majdhogynem akár Marokkó–Szenegál összecsapásnak is elmehetett volna: kénytelenek vagyunk bevallani: meglehet, oroszlánokat (még) nem, de sasokat, kakasokat és más címerállatokat bizony jócskán volt alkalmunk észrevenni a pályán. Magyarán, ez a világbajnokság minden valószínűség szerint minden korábbit meghaladó mértékben mutatta-bizonyította az egyetemleges, összeurópai (sőt: univerzális, ha úgy tetszik: globális!) tényt, amit még valamikor a hetvenes években nagy esszéistánk, Gombos Gyula látnoki erővel megjósolt: korunk a nemzeti érzés hatalmas mértékű, soha nem látott újjáéledésének, feltámadásának nagy időszaka. Amely nálunk már 1956-ban éppúgy megmutatkozott, mint mostanában az oroszországi csoport- és egyéb mérkőzések nem egy momentumában.
Emlékezetes, hogy 1956. október 23-án késő este, amikor Nagy Imre a Parlamentbe érkezett, és szólni próbált a Kossuth téren összegyűlt százezres forradalmi tömeghez, az „elvtársak!” megszólításra – a tanúk szerint – nemcsak percekig tartó pfuj!-olás és füttykoncert, hanem egy, makacsul tíz- meg tízezer torok által ismételgetett mondat is felelt: „Magyarok vagyunk!”
Ez a látszólag egyszerű kijelentés – ott és akkor pláne, de egyébként is – nincs híján a nagy drámák fenséges szépségének. Miként a szívre tett kézzel, szemeiket áhítattal a határtalan magos égre szegezve himnuszukat éneklő, sokszor bizony nem éppen professzoros intellektusúnak vagy angyali finomságúnak tűnő fiatal férfiarcok sem. A nemzeti érzés nagyszerűsége a szerelmes ember komoly ünnepélyességéhez (is) hasonlítható – azzal a többlettel, hogy ez arcra festett nemzetiszín-sávokban, nemzeti színű sálakban, diadalmasan lobogó zászlótengerekben és ütemesen skandált országnevekben éppúgy fellelhető, mint nyilván a legbelső „titkos szervekbe” rejtett, ott gondosan, így-amúgy őrizgetett sajátosságokban. S ami – túl a csapaton, az egyes játékossztárokon, a gólokon – nemzetünknek, a fajtánknak szól. Vagy ahogyan egy erdélyi magyar gondolkodó nevezte: a sajátosság méltóságának. Elsősorban és igazából annak.
A sport, ezen belül is elsősorban és elsődlegesen a futball ezért a nemzettudat népi bázisa, sőt, ha úgy tetszik, még akár (egyik) alapja is. Nemzettudatot meg- és fenntartó, kifejező és hordozó erő, amire – tudjuk – napjainkban éppúgy mindennapi kenyérként van szükségünk, mint volt a kommunista évtizedek idején. Midőn a mindenható internacionalizmus pontosan ugyanazt papolta – „a legfőbb veszély a nacionalizmus” –, mint amit most a globalizmus „polkorrekt” őfőkártékonysága.
Szóval a sasok és egyéb jelképteremtmények legyenek csak ott a zöld gyepen, brit oroszlánnal, gall kakassal és a többivel együtt. Erőt adnak, öntudatot, tartást, közösségi érzést és a legeslegfontosabbat: szeretetet a föld iránt, amely az életünket adta, és amit olyan jó édes hazának hívni. Édesnek, mint az édesanyánkat. Semmi más nem segít rajtunk. De Hazaanyácska, ahogyan a vendéglátó oroszok szépen hívják, igen. Ezért van minderre szükség. És a végén, meglátják, oroszlánokról álmodunk, mint Hemingway öreg halásza.