Vélemény és vita
Forróság
Lassan hetek óta mindenki a nagy melegről beszél, kezdem azt hinni, a nyári uborkaszezon kizárólag a kánikula életviteli, élettani, pszichológiai és elmekórtani vetületeinek részletes taglalásával egyenlő
Attól tartok, boldog az az ország, ahol egy vaskosan nyári augusztusi hónap napjainak szinte monoton-nyaralásos egymásutánjában a víz és levegő hőmérséklete, a kánikulai tudnivalók, a vízszükséglet, a hőségriadó és hasonló témák jelentik az abszolútumot – mintha bármi egyéb nem is nagyon létezne ilyenkor a magyar glóbuszon.
Bevallom: mediterrán ember vagyok, ez Kárpát-medencei relációban minimum dél-alföldi származást és szocializációt jelent, megszoktam a szeged-rókusi irdatlan katlanmelegeket, a szállongó port és a sárgára szikkadt-fakult satnya füvet az árokpartokon, Márai Szindbádjával emlegethetem a negyvenfokos alföldi deleket, „mikor a birkaperkelt oly véresen piroslik a hortobágyi pásztorok bográcsában, mintha Árpád ivadékai éppen megismételték volna a vérszerződést, az állat ázsiai és ősállapotbeli közömbösséggel tűri a bögölyök csípését, a délibáb reng a táj felett, mintha a magyar éppen útra kelne, hazatérni Napkeletre.”
Igen, szeretem a meleget, kifejezetten jól érzem magam ilyenkor, Bácskából Szegedre származott édesapám mondását szoktam idézgetni, aki midőn a család s a barátok ájulásközeli állapottal küszködtek az irdatlan hőségben, csak lazán ennyit mondott: na látjátok, most jó idő van… Tény: nemigen szenvedek a nagy melegtől, „bírom”, egyformán jól vagyok kánikulában a Balaton partján és a pesti aszfalton, az Adriánál és Bejrút közel-keleti hevében, a januári rekkenőben Sydney-ben a Bondi Beachen és nem nagyon zavart a riasztó-forró szagegyveleg, midőn körülöttem volt Tanger, hol köztudottan oly kék a tenger. A nagy meleg fülledt erotikuma és kamaszosan izgató hevülete ugyan már (többnyire) a múlté, de kénytelen vagyok bevallani: az igazi magyar nyár tényleg sokat változott mostanra, forróság ide vagy oda.
Egyféle vakációs tudat elég fura következményeire gondolok. Amelyek a harmincöt foknál sokkal jobban zavarnak.
Pár éve mind feltűnőbb némi össztársadalmi tetszhalál, ami nagyjából július végétől Szent István napjának környékéig pregnánsan érzékelhető a reményteljesen és oly örvendetesen kiváló irányokba változó magyar hazában. A szépen javuló fizetések, a derekasan emelkedő életszínvonal miatti kiadósabb, hosszabb nagy szabadságolások idején nemcsak elintézni nem nagyon lehet jóformán semmit semerre, de ha így folytatódik, szép lassan az is kijelenthető lesz: alig-alig működik valami. Aki nincs szabadságon vagy ami nincs bezárva, az kiismerhetetlenül megváltozva, ideiglenesen áthelyezve, módosulva, elvarázsolva, a feje tetejére állva, kapkodóan és zavarosan, olykor biza elég hányavetien is – létezik. És csupán nem akármilyen nehézségek közepette használható, elérhető, igénybe vehető minden. (Már ha egyáltalán.) A mindennapi életben az urambocsá – már vagy netán még – szabadságon nem lévőket kifejezetten hátrányosan megkülönböztető. Sorra hallani: most nem lehet. Zárva. Szabadságon. Szünetel. Nincsenek. Ilyenkor? Nem, most nem lehet.
És mit lehet, tessék mondani? Kivel? Hol, mikor?
Hogy ez elég régóta így van? Igaz. De hogy évről évre fokozódik és mind nekiszabadultabb lesz, az is. Pedig botor módon akad néhány ezernyi honfitársunk, akik véletlenül nem ezt az időintervallumot tekintik kizárólagos nyaralási időszaknak. Még ha mostanság úgy is tűnik, hogy Magyarország elsöprő többsége ugyanúgy rokonszenvezik a Márai-féle magyar (és egyéb) nyarakkal, mint e sorok írója, aki a téli fagyban szinte fizikailag rosszul érzi magát, néha feltűnően ideges, még hangulata is igen-igen nyomott, borongós olykor – nem úgy, mint az augusztusi ragyogásban, amikor a csend oly nagy, oly ájult és olyan forró, amilyen csak Magyarországon lehet. Ahol – megint csak Máraival – ott van a nagyon meleg nyári estékben az a varázslat, amelyet valószínűleg tényleg csak az ismer, „akit már elért egyszer a Tisza partján az este, mikor a szőke víz és a kék ég átadják magukat az esthajnal ölelésének, s az éj, e feketepalástos komor szerető, kegyetlen és közömbös karjaival szívére ölel minden pihegő és várakozó életet.”
Bevallom: mediterrán ember vagyok, ez Kárpát-medencei relációban minimum dél-alföldi származást és szocializációt jelent, megszoktam a szeged-rókusi irdatlan katlanmelegeket, a szállongó port és a sárgára szikkadt-fakult satnya füvet az árokpartokon, Márai Szindbádjával emlegethetem a negyvenfokos alföldi deleket, „mikor a birkaperkelt oly véresen piroslik a hortobágyi pásztorok bográcsában, mintha Árpád ivadékai éppen megismételték volna a vérszerződést, az állat ázsiai és ősállapotbeli közömbösséggel tűri a bögölyök csípését, a délibáb reng a táj felett, mintha a magyar éppen útra kelne, hazatérni Napkeletre.”
Igen, szeretem a meleget, kifejezetten jól érzem magam ilyenkor, Bácskából Szegedre származott édesapám mondását szoktam idézgetni, aki midőn a család s a barátok ájulásközeli állapottal küszködtek az irdatlan hőségben, csak lazán ennyit mondott: na látjátok, most jó idő van… Tény: nemigen szenvedek a nagy melegtől, „bírom”, egyformán jól vagyok kánikulában a Balaton partján és a pesti aszfalton, az Adriánál és Bejrút közel-keleti hevében, a januári rekkenőben Sydney-ben a Bondi Beachen és nem nagyon zavart a riasztó-forró szagegyveleg, midőn körülöttem volt Tanger, hol köztudottan oly kék a tenger. A nagy meleg fülledt erotikuma és kamaszosan izgató hevülete ugyan már (többnyire) a múlté, de kénytelen vagyok bevallani: az igazi magyar nyár tényleg sokat változott mostanra, forróság ide vagy oda.
Egyféle vakációs tudat elég fura következményeire gondolok. Amelyek a harmincöt foknál sokkal jobban zavarnak.
Pár éve mind feltűnőbb némi össztársadalmi tetszhalál, ami nagyjából július végétől Szent István napjának környékéig pregnánsan érzékelhető a reményteljesen és oly örvendetesen kiváló irányokba változó magyar hazában. A szépen javuló fizetések, a derekasan emelkedő életszínvonal miatti kiadósabb, hosszabb nagy szabadságolások idején nemcsak elintézni nem nagyon lehet jóformán semmit semerre, de ha így folytatódik, szép lassan az is kijelenthető lesz: alig-alig működik valami. Aki nincs szabadságon vagy ami nincs bezárva, az kiismerhetetlenül megváltozva, ideiglenesen áthelyezve, módosulva, elvarázsolva, a feje tetejére állva, kapkodóan és zavarosan, olykor biza elég hányavetien is – létezik. És csupán nem akármilyen nehézségek közepette használható, elérhető, igénybe vehető minden. (Már ha egyáltalán.) A mindennapi életben az urambocsá – már vagy netán még – szabadságon nem lévőket kifejezetten hátrányosan megkülönböztető. Sorra hallani: most nem lehet. Zárva. Szabadságon. Szünetel. Nincsenek. Ilyenkor? Nem, most nem lehet.
És mit lehet, tessék mondani? Kivel? Hol, mikor?
Hogy ez elég régóta így van? Igaz. De hogy évről évre fokozódik és mind nekiszabadultabb lesz, az is. Pedig botor módon akad néhány ezernyi honfitársunk, akik véletlenül nem ezt az időintervallumot tekintik kizárólagos nyaralási időszaknak. Még ha mostanság úgy is tűnik, hogy Magyarország elsöprő többsége ugyanúgy rokonszenvezik a Márai-féle magyar (és egyéb) nyarakkal, mint e sorok írója, aki a téli fagyban szinte fizikailag rosszul érzi magát, néha feltűnően ideges, még hangulata is igen-igen nyomott, borongós olykor – nem úgy, mint az augusztusi ragyogásban, amikor a csend oly nagy, oly ájult és olyan forró, amilyen csak Magyarországon lehet. Ahol – megint csak Máraival – ott van a nagyon meleg nyári estékben az a varázslat, amelyet valószínűleg tényleg csak az ismer, „akit már elért egyszer a Tisza partján az este, mikor a szőke víz és a kék ég átadják magukat az esthajnal ölelésének, s az éj, e feketepalástos komor szerető, kegyetlen és közömbös karjaival szívére ölel minden pihegő és várakozó életet.”