Forradalom a temetőben

A nagy többségnek elege volt a szocializmus nyilvánvaló zsákutcájából, a nélkülözésből, a normarendezésből, a parasztnyúzásból, az osztályharcból, a terrorból és a kiábrándító eszme hazugságaiból. Nem nyugtatta meg a kedélyeket az sem, hogy Rákosi Mátyást kivonták az országból. Másnak is mennie kellett volna. Az ingerültséget érezték Moszkvában is, Lengyelországban pedig már felkelés is volt, és az ottani kommunisták éppen azon ügyködtek, hogy a hatalmat valahogy megtartsák. A bajt érezték a magyar kommunisták is. A harc megindult a pozíciókért. A vezérüket Nagy Imrében látók – „a pártellenzék” – a legalkalmasabb eszköznek Gerő Ernő megbuktatására a „szocialista törvényesség helyreállítását” látták.

A „szocialista törvényesség” azt jelentette, hogy a sajátjaikkal (kommunistákkal) szembeni méltánytalanságokat orvosolják. Pénzzel, állással, hatalommal. Ez volt a helyzet Rajk László egykori kommunista belügyminiszterrel, fiókdiktátorral is. De őt kivégezték. Felesége kétszázezer forintot kapott. Ez felért egy óvónő tizenöt évi fizetésével. De hát mennyit ér egy ember élete? Főleg, ha ugyanazok fizetnek, akik kivégeztették? „Újratemetésről” nem beszélhetünk – mint később Nagy Imre esetében sem –, mert kivégzése után egyszerűen elföldelték.

Rajk temetése a „pártellenzék” eszköze volt, amellyel el kívánták lehetetleníteni a hatalmat még mindig birtokló sztálinista csoportot. Nem a rendszer megdöntéséért szervezkedtek, hanem hogy kihasználhassák a jogos kegyeleti aktust saját céljaikra. Kommunistaként cselekedtek: a hatalmat akarták. Gerő utasításba kapta Hruscsovtól, hogy az eseményre sort kell keríteni. A temetést Rajk özvegye szorgalmazta, akivel megindultak a tárgyalások. Hol legyen? Zárt körben? Ki beszéljen? Kinek a nevében? Az egész olyan volt, mint egy politikai alkudozás.

Rajk özvegye maga mögött tudhatta a ki nem végzett áldozatok egy részét és a „pártellenzéket”. Mind kommunisták voltak, és nem vették észre, hogy akaratukon kívül nemcsak a sztálinizmus ellen lépnek fel, de egyben pártjuk és a marxizmus teljes politikai és morális megsemmisülését készítik elő. A történetben egyedül az özvegy indítéka volt tiszta, a férjét akarta eltemetni hét évvel a kivégzése után. A visszatérés a „lenini úthoz” árulkodó jelszava csak azoknak mondott valamit, akik nem tudták, hogy Lenin, Sztálin, Mao, Rákosi, Kádár és Rajk meg a többi önjelölt világboldogító ugyanazt a körbejáró őrületet képviseli. Nem mindenki tudta.

A megegyezés szerint a temetést szombati napon, október 6-án tartották. Ez akkor nem számított gyásznapnak, de a dátum erősíteni kívánta a rokonságot 1848 forradalma, Kossuth Lajos, az aradi vértanúk, Rajk kivégzése és a kommunizmus legendája között. Ezt szolgálta, hogy az elhunytakat a Kerepesi úti temetőben a Kossuth-mauzóleum előtt ravatalozták fel. Rajk mellett Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort, Szalai Andrást. Az 1949-es persorozat, amelynek a fő csapást Titóra, az „imperialisták láncos kutyájára” kellett mérnie, sokkal több halálos áldozatot követelt. A honvédség és a rendőrség kivégzett tagjait október 13-án és 20-án temették el. A katonaság és a belügyi szervek morális állapotára ennek komoly hatása volt. Ilyen értelemben Rajk László és számos kivégzett kommunista eltemetése paradox módon szoros összefüggésben áll az antikommunista forradalom kitörésével. A temetés elvált Rajk és társai személyétől, függetlenedett, új tartalmat nyert. A forradalom nem Rajk, hanem Kossuth szellemében zajlott.

A temetőben nagy tömeg gyűlt össze. Sokféle ember. Rajk hirtelen előkerült „harcostársai”, spanyolosok, szervezett munkások. Jöttek olyanok is, akik – egyelőre – némán tiltakozni akartak az ellen, ami ebben az országban történt 1945 óta. Némi zavar mutatkozott, hiszen Rajkék a kommunista terror élharcosai voltak. Hiányzott viszont a pártot irányító tandem. Gerő Ernő egy hónapot a Szovjetunióban töltött, Kádár János Kínában járt, és október 6-át mindketten Moszkvában várták ki. Mi lesz? Esetleg már akkor szovjet csapatokra lesz szükség? De nem volt. Másnap nemcsak ők, de Rákosi Mátyás felesége is hazatért Rákosi szerint, hogy munkába álljon a porcelángyárban. Hogy az utóbbi október 23-án délelőtt Rákosi irataival már újra Moszkvában volt, csak elvetemült kombinátorok elméjében szülhet némi gyanút.

Még bonyolultabbá tette a helyzetet a szónokok sora. Egyikük Apró Antal miniszterelnök-helyettes, az MDP Politikai Bizottságának tagja, akinek közvetlen szerepe volt Rajk kivégzésében. Ezt mondta: „Sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek, törvénysértések a jövőben nem fordulnak elő… Biztosíték erre a Párt, a biztosíték mi vagyunk, kommunisták”. Vajon mire gondolhatott lent a tömegben Nagy Imre? Hiszen Rajk kivégzésében neki is megvolt a szerepe. Miként Kádárnak és Gerőnek is. S eszébe jutott-e ez a jelenet a saját kivégzése előtt, amikor Apró ugyanebben a pozícióban már a forradalom leverése után Kádárt szolgálta?

Később többen émelyegtek, amikor Orbán László főagitátor az áldozatok gyermekeire mutatva így szónokolt: „…nem maradnak többé árvák. A kommunisták nagy családja magához öleli őket, apjuk helyett a Párt lesz az édesapjuk.” Néhányan tudták, hogy Rajk kivégzése után fiát elszakították az édesanyjától. A feleség öt évet ült börtönben. De most hallgatott. Végtére is kegyeleti aktusról volt szó.

Forradalomra nem gondolt senki. Temetésen? Rajk László jó kommunista volt, vagyis kártevő, és ugyanolyan jó kommunisták végezték ki, akik közül néhányan az öldöklést még jó ideig folytathatták.
A vádlott-társak nevében beszélő Szász Béla egyetlen szót sem szólt a szocializmusról. Volt díszlövés, lengtek a zászlók, sírni alig sírt valaki. Rengeteg virág. A tömeg békében elszivárgott. De az ingerültség nem csökkent. A pártvezetés viszont megnyugodott. Gerő és Kádár Budapestre repült.

Este még néhányan összegyűltek a Batthyány-örökmécsesnél. Alig maradt idejük elmondani: „Nem állunk meg félúton…” Jött a karhatalom. De nem lőttek. Gerő és Kádár már a repülőtéren elolvashatta a Szabad Nép beszámolóját: „Nem csak a gyász érzése némította el az embereket a koporsók előtt, hanem az izzó gyűlölet is.” Kádár talán összerezzent, amikor eszébe jutott Rajk kisfia, „a nyolcéves Lacika”, aki „még nem is eszmélt, amikor bitó alá hurcolták édesapját és börtönbe zárták édesanyját”. De nem volt szentimentális alkat. Sok gyilkosság száradt már a lelkén, és még mi következett!

Rajk temetése nem volt sem egy korszak vége, sem egy másik kezdete. Egy állapotról szólt, amelyben gyilkos és áldozat is lehet egyszerre az ember, sőt mártír és bűnös egy személyben. Ez a véres múlt és kódolt jövő tette szinte skizofrénné a „pártot”, és mivel a párt uralma alá vonta az államot, egy kicsit az egész országot is. Míg végül a kommunista rendszer összeomlott. Akkor, 1989. június 16-án Nagy Imrét temették. S hogy a díszleteket a „nyolcéves Lacika” tervezte, az már tényleg olyasmi, amit csak mi, magyarok érthetünk, mintha médiumai lennénk egy ismeretlen akaratnak, vagy áldozatai egy ügyes illuzionistának.