Czakó Gábor

Vélemény és vita

Forradalmi emlékezősdi

Végre lecsengett. Nem kapcsolódtam be a hatvanadik évforduló himnuszkórusába, ahogy igen sokan megtették

Helyesen. Számomra azonban izgalmasabb volt akkor, mint így, utólag. Sokan gondolták úgy a Kádár-rendszerben, hogy a forradalmat folytatni kell, köztük Utassy József 1977-ben így írt Zúg március című versében: „…kelj föl és járj, Petőfi Sándor! (…) lopnak a bőség kosarából, // a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy? // Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák.”

Bari Károlyt a rendszer eleinte dédelgette, mert megpróbálta befogni, de ő nem rabszolgának született. Azt írta, amit élt: „a valóság a tudat képessége, mondja, a tudaté, mely kényszermunkára ítélve sorvad az eszmék kőfejtőiben, fáradhatatlanul őrködő ámítások gyűrűjében.” (Némaság könyve, 1983).

Akkoriban született a szerző Szabadság című verse is: „Szabadság, vasra-vert ígéret, / szemünk láttára hervadsz / a rozsdát-vétkező láncok közt, / s azt merik mondani sziveinket éled: / hogy szabadok vagyunk (…) fogaink gyöngy-sövényeit / a kulcsok vitézei kirugdalják, ha rosszul szólunk (…) életet veszt, ki szabadságért sir”.

Jan Palach, a húszéves cseh diák 1969. január 16-án felgyújtotta magát a prágai Vencel téren a kommunista diktatúra elleni tiltakozásul. Négy nap múlva Budapesten, a Nemzeti Múzeum kertjében önkéntes tűzhalált vállalt ugyanezért Bauer Sándor tizenhét éves ipari tanuló. Nagy Gáspár 1983-ban írta és közölte Öröknyár: elmúltam 9 éves című, Nagy Imrét megidéző versét: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”

Bátyám negyedikes gimnazista volt ötvenhatban, én elsős. Szülőfalunkban, Decsen megerősítették a rendőrséget, mert a körülzárt mecseki forradalmárok egy része kitört, és a Szekszárd melletti Sötétvölgybe vette be magát. Ott is bekerítették őket, de valahogy kiszöktek. Éjszaka elfoglalták a decsi rendőrséget, összeszedték a fegyvereket, és átvágták magukat Jugoszláviába. A faluban kijárási tilalmat hirdettek, de bátyám két barátjával szilveszter éjszakáján mégis telefestette az utcákat forradalmi jelszavakkal, meg a helyi hatalmat, például az akkori főzsarut gúnyoló szövegekkel. Még a rendőrség épületére is jutott! Másnap a fakabátok meszelték a falakat, de a föliratok még évek múlva is elő-előbukkantak.

A forradalom szóért folyt a legvéresebb küzdelem 1956 novembere után. Az október–novemberi harcokban sokan elvesztek, de még többen utána, még évtizedek múlva is. Még az amnesztia előtt, hatvanhárom márciusában is akasztottak forradalmárokat, és a bűnösök az amnesztia ellenére is börtönben tartottak hősöket.

A szörnyűnél is rettenetesebb volt a tatár kivégzési módszer gyakorlása, a gerinctörés. Az elítélt élve maradt, de tehetetlenné vált. Rettentő kínok közt megbénult, nem mozdulhatott, hogy elmásszon valahova segítségért, és senki sem mert hozzálépni, hogy tegyen érte valamit. A nemzet gerinctörését a forradalom ellenforradalommá való átnevezése jelentette. Aki használta ezt a szitokszót, az kiiratkozott a magyarságból, a tisztességből, sőt, a gerincesek törzséből.

A forradalom utóáldozatait ráadásul lelkiismeret-furdalás is sanyargatta. Vajon mit hibáztam, és hol? A lelki gerinctöröttek, tán utálták, de mégis kezükbe vették a Népszabadságot, sőt, írtak bele! Lehet, hogy otthon, a spájzban csikorgatták a fogukat, mégis gyűléseztek, tették, amit elvártak tőlük. Közben lapultak, mélyen a lét alá bújtak, hogy ne látsszék, mit gondolnak, miért kúsznak-másznak a Kárpátok alatt. Nem rosszak voltak, nem is gyávák, vagy hitványak, hanem őrlemények a világtörténelem eddigi legszörnyűbb zsarnokságának embermalmában.

A lélek fele című korabeli regény (1983) hőse egy, a szó szoros értelmében a föld alatt csúszómászóként élő pacák. Az ő típusából azóta sokan milliárdosok lettek, megmondóemberek, pártvezérek és persze emlékezők.

Pákh Tibort a forradalomról szóló írásai és a forradalomban játszott szerepük miatt kivégzett fiatalkorúak névsorának összeállítása miatt a katonai bíróság tizenöt év börtönre ítélte. A börtönben 1966-tól több alkalommal éhségsztrájkot folytatott, részint, hogy ügyét polgári bíróság tárgyalja újra, részint tiltakozásul az elítélteket sújtó jogsérelmek ellen. A börtönkórházban elektro- és inzulinsokkal, továbbá gyógyszeres kezeléssel próbálták megtörni, majd 1971-ben elmebeteggé nyilvánították. Így helyezték szabadlábra, de rendőri felügyelet alatt maradt.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány idején, az egyik nem hivatalos március 15-i ünnepség után (mert akkor csak ilyen létezhetett) átmentünk volna a Petőfi-szobortól a Batthyány-örökmécseshez, amikor szembe jött velünk a Váci utcában tömegoszlató motorokon egy rendőrhad. Tibort fölkapták a könyökénél fogva, és elrohantak vele, miközben ő vigyázz! tartásban a Szózatot énekelte…

A Szózat is tilos volt, sőt, a Himnusznak is csak a zenéje szólhatott az ünnepélyeken! Sajnos már nem emlékszem annak a Komárom környéki iskolaigazgatónak a nevére, akinek tanítványai énekelték a Himnuszt március 15-én, mire őt másnap elcsapták.

A Nyugaton divatozó beat-zendülősdit a pénz és szolgája, a siker zömmel szórakoztatóipari izévé alázta. Nálunk egyszer csak megjelent az Illés zenekar a népzenei ihletésű számaival. Magyaaar!? Már megint magyaroznak, halljátok, elvtársak? – üvöltötték a pufajkáslelkűek.

Támadtak mindenféle más együttesek is, köztük a Kex – a hetvenes évek második felében járunk –, élén Baksa-Soós Jancsival, aki a rögtönzéseibe rendre bevonta a közönséget. Játszott a zenekar, ő énekelt a félelem legyőzéséről, az összefogásról, miközben a közönség tagjaiból gúlát épített az I. kerületi kultúrház mennyezetéig, hogy megtaláljuk együtt a kitörési pontot, ami csakis följárat lehet… A gúla maga volt a szabadság, meg persze mi.

A rendőrök rendszeresen verték Jancsit, ő meg fáradhatatlanul fricskázta a sunyiságot, a romlottságot, vagyis a rendszert. Már a megjelenésével is: százkilencven centijével, vállig érő, szőke hajával, s még inkább a kifogyhatatlan ötleteivel. Valamelyik választás előtt piros nadrágjához fehér atlétát öltött, és mindehhez húsz nyakkendőt kötött: válasszatok! Végül hetvenkettőben Németországba menekült, képzőművész lett, és most élőhalott egy intézetben, utolsó szerelme ápolja.

A róla szóló regényt – Megváltó – sokszor visszautasították a kiadók, mert többoldalas mondatok kígyóztak benne a néma főhős, meg az elítélt forradalmár körül. Az országban csellengő kézirat végül hetvenháromban megjelenhetett – megcsonkítva. Egyetlen értő kritikusa Tóth Dezső volt, hajdani jezsuita novícius, majd Aczél jobbkeze, persze csak négyszemközt… Allegorikus forradalomregény több is születetett, például az Iskolavár (1976) is, amelyben a diákok föllázadnak a rezsim ellen…

A Várkonyi krónikában 1956. október 24-én tényleg meg is tartják azt a bizonyos forradalmat a helybeliek, és elcsapják a népnyúzó gazembereket, nagyjából úgy, ahogy országszerte történt. A regény kétszer jelent meg: 1978-ban és 1984-ben. Csonkítatlanul, a forradalommal együtt… Az Eufémia (1986) a zsarnokság összeomlásáról szól, a szocikomcsik igazságtalanított nyelvén: a pártsajtóból összeollózott mondatokból szerkesztődött. Némelyek szerint igen mulatságos. A pártközpont nyugdíjasai szorgosan olvasták az új könyveket, értékeltek is, számolták bennük a „csúnya” szavakat, sőt, még pontozták is őket. Így például a szellentés elterjedt, „köznyelvi” megnevezése többet nyomott a szocialista erkölcs finnyás patikamérlegén, mint a fekáliáé…

A gerinctöröttek országszerte sunnyogtak, akár a giliszták, meg a feles lelkek a föld alatt. Nemes vágyai-kat elfojtva, életük értelmét oly mélyen eltagadva, hogy gondolni sem mertek rá. Csak létezgettek. Dolgozgattak, eszegettek, szuszorogtak, sunnyogtak, és visszafogottan szaporodgattak is.

Mások viszont tanítottak, olvasótáborokat szerveztek, igazi március 15-ét, erdélyi, csángó és délvidéki hidakat építettek, futárszolgálatot, keresztény ifjúsági táborokat szerveztek az erdőben. A szerencsésebbek valódi folyóiratot, Mozgó Világot szerkesztettek, és amikor már nem lehetett, akkor fölmondtak, élükön Jolikával, a takarítónővel.

A nemzet így nevelt új nemzedékeket. Le is győzte a kommunizmust, és undorodik az utólagos hősöktől, de nem szívleli az emlékezősdit sem.